Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

A TRAUMA DIALEKTIKÁJA folyamatosan próbára teszi a terapeuta érzelmi egyensúlyát. A
pácienshez hasonlóan a terapeuta is visszavonulással vagy impulzív, a páciens magánszférájába,
betörő cselekedetekkel védekezhet a nehezen elviselhető érzések ellen. Ezek az akciók
leggyakrabban megmentés i kísérletekben, a terápiás határok megsértésében, illetve a páciens"
kontrollálására tett kísérletekben nyilvánulnak meg. A leggyakoribb be-szüküléses reakciók a
páciens valóságának megkérdőjelezése vagy tagadása, a disszociáció vagy tompultság, a traumás
élményanyag lekicsinylése vagy kikerülése, az érzéketlen szakmai távolságtartás, illetve a páciens
nyílt elhagyása. Valamilyen fokú emlékbetöréses reakció és tompultság átélése valószínűleg
elkerülhetetlen.^48 A terapeutának fel kell készülnie rá, hogy a traumatizált páciensek időről időre
kibillenthetik egyensúlyából. A terapeuta sem tévedhetetlen. Integritásának garanciája nem
mindenhatóságában rejlik, hanem abban a képességében, hogy bízni tud másokban. Ezért a
gyógyulás munkájának alapfeltétele a terapeuta mögött álló erős, megbízható támogatórendszer.^49
Ideális esetben a támogatórendszer olyan biztonságos, strukturált, rendszeres fórumot jelent, ahol a
terapeuta áttekintheti klinikai tevékenységét. Ez lehet egy szupervíziós kapcsolat, valamilyen
támogató szakmai csoport, de jobb, ha mindkettő. A lényeg az, hogy az esetmegbeszélések olyan
környezetben folyhassanak, amely alapvetően nyitott mind a traumatúlélők kezelése közben
felmerülő érzelmi reakciókra, mind a technikai és intellektuális problémákra.
Sajnos a mentálhigiénés szakmákra jellemző hagyományos tagadás miatt sok terapeuta kerül abba a
helyzetbe, hogy támogató szakmai közeg nélkül próbál traumatizált páciensekkel dolgozni. A
traumatúlélőkkel foglalkozó terapeutáknak már az is probléma lehet, hogy saját tagadásukat
legyőzzék. Ám ha ugyanezzel a tagadással kollégáiknál találkoznak, az áldozatokhoz hasonlóan
sokszor Ők is úgy érzik, senki sem hisz nekik, és mindenki csak el akarja hallgattatni őket. Jean
Goodwin szavaival: „A pácienseim sokszor maguk sem hiszik el teljesen, hogy léteznek. Azt pedig
még kevésbé hiszik el, hogy én létezem. [... ] A helyzetet csak tovább rontja, amikor a pszichiáter
kollégák kezelnek úgy engem és a pácienseimet, mintha nem léteznénk. Ez utóbbit nagyon finoman
csinálják, minden nyílt brutalitás nélkül. [...] Ha csak egyetlen alkalomról lenne szó, nem félnék,
hogy kialszik bennem a láng, de százszor meg százszor, ezerszer meg ezerszer radíroznak le a föld
színéről."^50
A túlélőkkel dolgozó terapeuták elkerülhetetlenül konfliktusba kerülnek kollégáikkal. Egyes
terapeuták egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy folyamatosan rágalmakkal teli
intellektuális vitákba keverednek a traumás tünetek, illetve egy-egy páciens konkrét történetének
hihetőségét illetően. A szakemberek traumatúlélőkre adott viszontáttételi reakciói gyakran
töredékessé és megosztottá válnak; egyes terapeuták például a páciens megmentőjének szerepét
ölthetik magukra, mások inkább kételkedő, ítélkező vagy büntető szemszögből közelítenek hozzá.
Az intézményes ellátásban gyakran megfigyelhető a „személyzethasadás" problémája, amikor is
komoly konfliktus alakul ki egy-egy nehezebb páciens kezelése körül. A vitatott páciensről szinte
mindig kiderül, hogy valamilyen traumás előtörténete van. A kollégák között kialakuló vita a
trauma dialektikájának öntudatlan újrajátszásaként értelmezhető.
A konfliktusoktól megrettenve vagy azokon feldühödve a traumatúlélőket kezelő terapeuták közül
sokan az értelmetlennek tünö szakmai vitákba való bonyolódás helyett inkább a visszavonulást
választják. Praxisuk „földalatti" tevékenységgé válik. Akár pácienseik, ők is a szakma hivatalos
ortodoxiája és a saját tapasztalataik valósága között őrlődnek, és a valóság tiszteletét választják -
akár az ortodoxia kárára is. Akár pácienseik, ők is kezdenek titkos életet élni. Ahogy egy
pszichológus megfogalmazta: ,,mi hiszünk a pácienseinknek, csak nem mondjuk el a
szupervizorunknak". Az ilyen „földalatti" kezelés is járhat jó eredménnyel. így történt például egy
30 éves nővel, Shareen-nel, akit gyerekkorában súlyosan bántalmaztak, és már több gondozója is
elhagyta: