szükségességét: „K.. azt mondta, hajlandó őszintén elbeszélni a vele történteket, ám tudni akarta,
hogy a pszichológus miért akar neki segíteni ebben. A terapeuta elmondta, munkája fontos részének
tekinti, hogy információt gyűjtsön mindarról, ami K. hazájában a börtönökben folyik. Azt is
elmondta, hogy tapasztalatai szerint a kínzásokon átesett és a kínzások rémálmaival küzdő
embereken segíteni szokott, ha elmondják valakinek, ami velük történt. K. ekkor némileg
változtatott az álláspontján: »Hát, ha a saját céljaimra tudom használni a pszichológust, akkor nem
bánom. De attól ez még terápia íw'*^9
193
A terapeutának a segítség elfogadását gyakran újra kell fogalmaznia, és a bátorság jeleként
értelmeznie. Ha az ember elismeri állapotát, és lépéseket tesz a változás irányába, az nem a
gyengeség, hanem az erö; nem a passzivitás, hanem a kezdeményezőkészség bizonyítéka. A
gyógyulás kézbevétele korántsem a bántalmazó győzelmét jelenti, hanem a túlélő megerősödését. A
terapeutának alkalomadtán mindezt konkrétan és részletesen ki kell fejtenie, hogy kezelhetőbbé
tegye a túlélő számára a szégyen és a legyőzöttség érzését, amely akadályozza őt a diagnózis
elfogadásában és a kezelés keresésében.
A kontroll visszaállítása
A trauma megfosztja az áldozatot a hatalom és a kontroll érzésétől, ezért a gyógyulás fő alapelve a
túlélő hatalmának és kontrolljának visszaállítása. A gyógyulás első feladata a túlélő biztonságának
megteremtése. E feladat minden mással szemben elsőbbséget élvez, hiszen semmilyen terápiás
munka nem lehet sikeres, amíg a biztonság nincs megteremtve. Más terápiás munkába nem is
érdemes belekezdeni mindaddig, amíg nem sikerült elérni a biztonság elfogadható szintjét. Az akut
traumát átélt páciensek esetében ez a szakasz néhány napig vagy hétig tart, a krónikus bántalmazás
túlélőinél viszont több hónapig vagy akár több évig is terjedhet. Minél súlyosabb, hosszabb és
minél korábban kezdődő volt a bántalmazás, annál bonyolultabbá válik a felépülés első szakaszában
elvégzendő munka.'
A traumatúlélők nem érzik magukat biztonságban a testükben. Úgy érzik, érzelmeik és gondolataik
teljességgel irányíthatatlanok. Nem érzik magukat biztonságban továbbá a többi ember
viszonylatában sem. Ezért az alkalmazott terápiás stratégiáknak mindegyik területen célzottan
foglalkozniuk kell a páciens biztonságérzetének hiányával. A poszttraumás stressz zavar
fízioneurózisa testi vonatkozású stratégiákkal átalakítható. Ezek közé tartozik a reaktivitást
(ingerkészséget) és a hiperarousalt enyhítő gyógyszeres kezelés, valamint viselkedéses technikák
alkalmazása, mint a stressz kezelését segítő relaxáció vagy a kemény testmozgás. A zavar okozta
zavarodottság mind kognitív, mind viselkedéses technikákkal enyhíthető. Idetartozik a tünetek
felismerése és megnevezése, a tünetek és az adaptív reakciók naplószerű rögzítése, elvégezhető
„házi feladatok" kijelölése, valamint a konkrét biztonsági terv kialakítása. A szétrombolt emberi
kötődéseket interperszonális stratégiák segítségével kell megközelíteni. Ezek között szerepel a
pszichoterápiás bizalmi kapcsolat fokozatos kialakítása.
194
Végül, a zavar során kialakuló társas elszigetelődést társas stratégiák alkalmazásával kell orvosolni.
Ez jelentheti a túlélő természetes társas támogatórendszerének (családtagok, barátok és partnerek)
mozgósítását, az önkéntes önsegítő szervezetek ismertetését, és - gyakran utolsó lehetőségként - a
hivatalos mentálhigiénés, szociális és igazságszolgáltatási intézmények bevonását.
A biztonság megteremtése a test feletti kontrollra való összpontosítással kezdődik, majd
fokozatosan halad kifelé, a környezet feletti kontroll irányába. A testi integritás kérdései közé
tartozik az alapvető higiénés szükségletekre fordított figyelem, a testi funkciók (az alvás, az evés és