Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

Leila: Nekem lenne egy kérdésem erről a „visszamenésről". Más nők el szoktak jutni addig a
pontig, hogy már elég régre visszamentek, és teljesnek érzik az emlékeiket?
Lindsay: Szerintem az embernek újra meg újra vissza kell mennie.
Corinne: De azért már nem érint annyira mélyen. Amikor először feljön az emlék, és az ember
először érzi a fejében a sikoltozást, teljesen ledöbben, és kiélesednek az érzékei. De amikor elég
sokszor átment már ezen, inkább arra gondol: „Igen. Tényleg ez történt." És: „Az a szemét állat!"
De most már nem akkor van. Az ember tudja, hogy egy idő után elhagyhatja a múltat, vagy az is
lehet, hogy soha nem fogja tudni elhagyni, de a fájdalmán és a dühén mindenképpen túljuthat.
Hermán: Az én tapasztalataim szerint nem olyan, mintha eltűnne a múlt. Inkább az történik, hogy
az ember már nem gondol rá folyamatosan; az egész már nem tudja feltartóztatni a mindennapok
sodrásában és elhitetni vele, hogy sérült. A múlt valahogy elveszíti a hatalmát.
Leila: Te érezted azt, hogy már nincs feletted hatalma?
Robin: Nem igazin. Vagyis igen, egy kicsit. Amikor megértettem, hogy mi történt velem, éreztem,
hogy most már jobban kézben fogom tudni tartani az egészet. A legrosszabb az a rettenetes félelem
volt, és hogy közben nem tudtam, tulajdonképpen mitől félek. Nem volt könnyű megtudni sem, de
most mégis jobb, mert most már legalább el tudom mondani valakinek, és azt mondhatom: „Hé!
Túléltem, és nem is tett tönkre annyira"
Jessica: Jó hallani, hogy ezeket az érzéseket túl lehet élni.
270
A fenti párbeszéd jól példázza, hogy a csoporttagok miként segítenek egymásnak elviselni a
traumatikus emlékek feltárásával járó rettegést és
zavarodottságot. A résztvevők a gyász okozta fájdalom elviselésében is segíteni tudják egymást.
Egy túlélőcsoportban az ember nem egyszerű csoporttag, hanem tanú is: jelenléte minden résztvevő
számára alkalmat teremt, hogy megélhesse mindazt a fájdalmat, amit egymagában mint egyén nem
tudna elviselni. A csoporttagok egymás gyászában osztozva egyszersmind az új kapcsolatok
reményét is megerősítik egymásban. A csoport hivatalossággal és szertartásos ünnepélyességgel
övezi az egyéni gyászt, ami a túlélőnek egyszerre segít múltbeli veszteségeiről megemlékezni, és
jelenbeli életét új emberekkel benépesíteni.
A csoport kreativitása gyakran közös gyászrítusokban és megemlékező alkotásokban ölt testet. Az
egyik csoportban például egy túlélő elmesélte, hogy miután felfedte az egykori incesztustitkot, nagy
és befolyásos családja kitagadta. A csoporttagok támogatták elhatározásában, hogy nem hajlandó
visszakozni, ugyanakkor azt is elismerték, hogy biztosan fájdalmas lehet így elszakadnia a
családjától. A csoport támogatásával a nő képes volt meggyászolni azokat a dolgokat, amelyek a
legtöbbet jelentették neki a családjában: a másokhoz való tartozást, a büszkeséget és a hűséget.
Gyászát azzal zárta le, hogy úgy döntött, nevet változtat. A hivatalos iratok aláírását a csoport
szertartásos ünnepséggel zárta, amelynek során üdvözölték öt a túlélők „új családjában".
Bár a gyászban minden csoporttag osztozik, mégsem kell túlzott komolysággal kezelni e feladatot.
A csoport számtalan megváltóan vidám pillanatot is kínál. A tagokban megvan az a képesség, hogy
felszínre hozzák egymás rejtett erősségeit, így a humorérzéket is. Egy közös nevetésben néha a
legfájdalmasabb érzések is feloldhatók. A bosszúfantáziák például gyakran elveszítik ijesztő
hatalmukat, amikor a tagok rájönnek, hogy idétlenkedniük is szabad. Az alábbi, incesztustúlélő-
csoportból származó rövid részlet jól mutatja, miként válnak kezelhetővé az egyik résztvevő