katonai pszichiáterek előszeretettéi alkalmaztak a második világháború idején. Egyrészt
demonstrálta, hogy az emberfeletti félelem a kétségbevonhatatlanul bátor férfiakat is megtörheti,
másrészt rájött, hogy e félelmet a leghatékonyabban valami olyasmivel lehet leküzdeni, ami erősebb
a hazaszeretnél, az elvont elveknél vagy az ellenség iránt érzett gyűlöletnél. Ez pedig nem más,
mint a katonák egymás iránti szeretete.
Sassoon túlélte ugyan a háborút, de mint annyi harctéri neurózisban szenvedő társa, ő is arra
kárhoztatott, hogy egész hátralévő életében újraélje. Életét annak szentelte, hogy újra és újra papírra
vesse háborús emlékiratait, megőrizze a csatában elesettek emlékét, és tovább vigye a pacifizmus
ügyét. Bár egykori „rossz idegállapotából" eléggé kigyógyult ahhoz, hogy tevékeny életet éljen,
mégis állandóan kísértette azok emléke, akik nem voltak ilyen szerencsések.
Gránátsokk. Hány rövid bombázás késleltetett emléke kísérthetett e túlélők elméjében, akik közül
akkor sokan csak egymásra nézlek és nevetlek, míg a pokol minden erejével azon volt, hogy
elpusztítsa őketí Számukra nem az volt a poklok pokla; hanem a most, a jelen. A jelen, s benne a
fojtogató rémálmok verejtéke, a végtagok bénultsága, a kificamodott mondatok dadogása. És ami a
legrosszabb: ugyanazon képességek leépülése, amelyek a háború idején olyan nagylelkűvé,
önzetlenné és panasztalanná tettek Őket - ez volt a gránátsokk elmondhatatlan tragédiája a legjobb
férfiak számára. { j Ezekből a katonákból a civilizáció nevében csináltak mártírt, és most a
civilizációnak kell bebizonyítania, hogy mártiromságuk nem aljas átverés volt csupán.^90
Néhány évvel a háború után a pszichés trauma iránti orvosi érdeklődés ismét csökkenni kezdett. Bár
a veteránkórházak félreeső kórtermei továbbra is tömve voltak krónikus lelki sérüléseket
elszenvedett páciensekkel, jelenlétük már zavaróvá vált a feledni vágyó civil társadalom számára.
38
1922 - ben egy Abram Kardiner nevű fiatal amerikai pszichiáter egyéves bécsi zarándokútja után,
melynek sorén Freud analizálta, visszatért New Yorkba. A nagy felfedezés álma hajtotta. „Mi lehet
nagyobb kaland - vélte mint az elme viszonylag új tudományának Kolumbuszává válni?"^51 Abban
az időben, amikor New Yorkban összesen ha tíz pszichoanalitikus volt, Kardiner pszichoanalitikus
magánpraxisba kezdett. Emellett a Veterans Bureau (Veteránügyi Hivatal) pszichiátriai klinikáján is
dolgozott, ahol számos harctéri neurózisban szenvedő pácienssel találkozott Erősen nyomasztotta
szenvedésük súlyossága, és az, hogy képtelen meggyógyítani őket. Különösen megmaradt
emlékezetében egy páciense, akit egy éven át kezelt láthatólag eredménytelenül. Amikor a páciens
később köszönetet mondott neki, Kardiner így tiltakozott: „Hiszen semmit sem tettem magáért. A
tüneteit biztosan nem gyógyítottam meg." „De doki - válaszolt a páciens -, maga legalább
megpróbálta. Már régóta járok a Veteránügyi Központba, és tudom, hogy ők meg sem próbálják, és
nem is érdekli őket. De maga nem ilyen.
Kardiner később elismerte, hogy saját gyerekkorának „véget nem érő rémálma** - a szegénység, az
éhezés, az elhanyagoltság, a családjában folyó erőszak és anyja korai halála - is közrejátszott abban,
hogy ez a téma keltette fel intellektuális érdeklődését, és azonosulni tudott a traumatizált
katonákkal.^53 Kardiner sokáig küzdött azzal, hogy a pszichoanalízis fogalmi keretein belül
kidolgozza a háborús trauma elméletét, ám e feladatot végül is kivitelezhetetlennek találta, és
elismert karriert futott be előbb a pszichoanalízis, majd - akárcsak elődje, Rivers - az antropológia
területén. 1939 - ben Cora du Bois-val közösen kiadta az antropológiában ma már alapműnek
számító Az egyén és társadalma (The Indivi-dual and His Society) című művét.
A háborús trauma témájához csak e könyv megírása után tért vissza. Ez alkalommal az
antropológiában Kardiner olyan fogalmi keretre lelt, amely elismeri a társadalmi valóság egyénre
gyakorolt hatását, és így értelmezhetővé teszi a pszichés traumát. 1941 - ben megjelentette A háború
blacktrush
(BlackTrush)
#1