traumás neurózisai című átfogó elméleti és klinikai tanulmányát. A tanulmányban szóvá teszi az
epizodikus amnéziát, amely újra és újra megszakítja a trauma témájával foglalkozó kutatásokat:
39
Az elmúlt huszonöt év során a háború okozta neurotikus zavarok témáját meglehetősen szeszélyes
társadalmi és szakmai érdeklődés kísérte. Az első világháborút követő rendkívül élénk érdeklődés
lassan elhalt. Ugyanez történi a pszichiátria figyelmével is. így ezen állapotok ma nem képezik
folyamatos vizsgálódás tárgyát [...], csupán időszakos erőfeszítések léteznek, amelyeket semmiképp
sem nevezhetnénk különösképpen kitartónak. Ez a tény részben annak tudható be, hogy a veteránok
státusa egy-egy háborút követően jelentősen lecsökken. [...] így, bár a pszichiátriára általában nem
ez a jellemző, a szomorú tény mégis az, hogy minden egyes kutató, aki ezen állapotok
tanulmányozására vállalkozik, szent kötelességének tartja, hogy mindem a semmiből kezdjen, és
úgy dolgozzon e problémával, mintha előtte még senki sem foglalkozott volna vele.
Kardiner a továbbiakban kialakította a traumás tünetegyüttes klinikai leírásának azt a formáját,
amely mind a mai napig használatos. Elméleti megfogalmazásai erősen hasonlítanak Janet
tizenkilencedik század végi, hisztériával kapcsolatos megállapításaira. Kardiner felismerte, hogy a
háborús neurózis a hisztéria egyik formája, ám azt is látta, hogy a hisztéria kifejezés olyan
pejoratívvá vált, hogy már maga a szó hiteltelenné teszi a pácienseket: „Amikor [...] a »hisztéríás«
kifejezést használják, az a tágabb jelentés kapcsolódik hozzá, hogy a személy egy ragadozó, aki
csak kapni akar, de adni nem. Ezért az efféle neurózis áldozata nem talál együttérzésre sem a
tárgyalóteremben, sem [...] az orvosi rendelőkben. Sőt, az orvosok számára [...] a »hisztériás«
kifejezés gyakran azt jelenti, hogy az egyén állandó rosszindulattól, perverziótól vagy
akaratgyengeségtől szenved."^55
A második világháború kitörésével az orvosi érdeklődés ismét feléledt a harctéri neurózis iránt. A
katonai pszichiáterek a gyors és hatékony kezelés reményében próbálták csökkenteni a harctéri
stresszreakciókhoz kapcsolódó stigmát. Első ízben ismerték fel, hogy egy háborús bevetés során
bárki Összeomolhat, valamint hogy a pszichiátriai sérültek száma előre megjósolhatóan arányos
azzal, hogy az érintettek mennyire súlyos harcoknak voltak kitéve. Jelentős erőfeszítések történtek,
hogy kiderítsék, pontosan mekkora traumának kell kitenni egy katonát ahhoz, hogy pszichésen
összeomoljon. A háború utáni évben két amerikai pszichiáter, J. W. Appel és G. W. Beebe arra a
következtetésre jutott, hogy 200-240 bevetésben töltött nap már elég ahhoz, hogy a legerősebb
katonát is megtörje:
„Nincs olyan, hogy valaki »hozzászokik a harchoz«. [...] A harc minden pillanata hatalmas
megterhelést jelent, s az emberek a harc hevességétől és hosszúságától függően összeomlanak.
Ezért a háborúban a pszichiátriai sérülések éppúgy elkerülhetetlenek, mint a lőfegyver vagy repesz
okozta sebesülések."^56
40
Az amerikai pszichiáterek mindenképpen igyekeztek meghatározni azokat a tényezőket, amelyek
védelmet nyújthatnak az akut idegösszeomlás ellen, illetve gyors gyógyuláshoz vezethetnek. Ismét
felfedezték azt, amit Rivers Sassoon kezelése során demonstrált, nevezetesen az együtt harcoló
katonák bajtársi érzelmi kötődésének erejét. Kardiner 1947-ben Herbert Spiegel pszichiáterrel, aki
éppen visszatért a frontról, ahol katonákat kezelt, átdolgozta klasszikus tanulmányát. Kardiner és
Spiegel érvelése szerint az emberfeletti rettegéssel szemben leghatékonyabban a katona, a közvetlen
harci egység és a felettesek közötti kapcsolat nyújt védelmet. Roy Grinker és John Spiegel
pszichiáterek hasonló eredményekről számoltak be, továbbá azt is megjegyezték, hogy az állandó
blacktrush
(BlackTrush)
#1