rape) és a házastárs által elkövetett nemi erőszak (marital rape) vizsgálatára. Ahogy a nemi
erőszakot a nők elleni erőszak egyik formájaként kezdték vizsgálni, a kutatók figyelme egyre
inkább a családon belüli fizikai bántalmazás és az egyéb magánéleti erőszakfajták vizsgálata felé
fordult. A felnőttek ellen elkövetett nemi erőszak vizsgálata elkerülhetetlenül a gyerekek szexuális
kihasználásának ismételt felfedezéséhez vezetett.
Akár a nemi erőszak esetében, a családon belüli erőszakkal és a gyerekek elleni szexuális
visszaélésekkel foglalkozó kezdeti munkák is a feminista mozgalomból nőttek ki. A tradicionális
mentálhigiéné keretein kívül szervezett, áldozatokat ellátó szolgáltatásokban gyakran a mozgalom
által inspirált szakemberek is részt vettek.^75 A viktimizáció pszichés hatásait feltáró úttörő
kutatásokat olyan nők végezték, akik a mozgalom aktív, elkötelezett tagjainak tekintették magukat.
A családon belüli erőszakkal és a gyerekkori szexuális visszaéléssel foglalkozó pszichológiai
kutatások - a nemi erőszak kutatásához hasonlóan - a pszichés trauma tünetegyüttesének ismételt
felfedezéséhez vezettek. Elsőként Lenore Walker pszichológus írta le a „bántalmazott nő
szindrómát" (háttered woman syndrome), amelyet krízismenhelyre menekült nőkön figyelt meg.^76
Az incesztustúlélők pszichés állapotát elemző saját kezdeti leírásaim lényegében a hisztériáról szóló
tizenkilencedik század végi megfigyeléseket ismételték meg.^77
Csak 1980 után vált nyilvánvalóvá, amikor a vietnami veteránok erőfeszítéseinek köszönhetően a
poszttraumás stressz zavar fogalma már beépült a köztudatba, hogy a nemi erőszak, a családon
belüli bántalmazás és az incesztus túlélőinél tapasztalt pszichés tünetegyüttes gyakorlatilag
megegyezik a háborús túlélőknél tapasztalható tünetekkel. E felismerés következményei ma is
éppolyan ijesztők, mint egy évszázada: a nők alárendeltségét a rejtett férfierőszak okozza és tartja
fenn. A két nem között állandó háború folyik, melynek áldozatai a megerőszakolt és bántalmazott
nők és a szexuálisan kihasznált gyerekek. A hisztéria nem más, mint a nemek háborújának harctéri
neurózisa.
Ötven éve Virginia Woolf ezt irta: „a nyilvános és magánélet elválaszthatatlanul kapcsolódik
egymáshoz [...] az egyik zsarnoksága és szolgasága a másik zsarnoksága és szolgasága"^71. Mára már
nyilvánvaló, hogy az egyik szféra traumái egyben a másik traumái is. A nők hisztériája és a férfiak
harctéri neurózisa egy és ugyanaz. A szenvedés sorsközösségének felismerése esetenként talán még
azt is lehetővé teszi, hogy áthidaljuk azt a hatalmas szakadékot, amely a háború és politika
közszféráját - a férfiak világát - elválasztja a családi lét magánszférájától - a nők világától.
Vajon megtörténhet-e, hogy ezeket a tudományos felismeréseket újra elveszítjük? A pszichés
trauma kutatása napjainkban szilárd alapokon nyugvó, legitim vizsgálódási területnek tűnik. Az
elnyomott eszmék visszatérésével járó kreatív energiák hatására a terület látványos fejlődésnek
indult. Húsz évvel ezelőtt a szakirodalom mindössze néhány nehezen beszerezhető, félreeső
könyvtári polcon porosodó kötetből állt. Manapság minden hónap újabb könyveket, újabb kutatási
eredményeket és újabb vitákat hoz.
Ugyanakkor a történelem arra figyelmeztet, hogy e tudás feledésbe merülhet. A pszichés trauma
kutatásában eddig még sosem sikerült haladást elérni úgy, hogy a kutatások mögött ne állt volna
valamilyen támogató politikai mozgalom. E terület jövője továbbra is annak a politikai
mozgalomnak a sorsától függ, amelyből e kutatások az elmúlt században is ihletet és támaszt
nyertek. A tizenkilencedik század végén e mozgalom célja a világi demokrácia megalapozása volt.
A huszadik század elején a háború megszüntetése. A huszadik század végén a nők
egyenjogúságának kivívása. Mindhárom cél ma is ugyanúgy előttünk áll. Végül is mindhárom
elválaszthatatlanul összefonódik.
49
blacktrush
(BlackTrush)
#1