MÁSODIK FEJEZET
Rettegés
A pszichés trauma a védteleneket sújtja. A trauma pillanatában az áldozat teljesen tehetetlen az őt
elsöprő erővel szemben. Ha a traumát valamilyen természeti erő okozza, katasztrófáról beszélünk.
Ha emberek okozzák, erőszakról vagy atrocitásról beszélünk. A traumatikus események
megsemmisítik a gondoskodás megszokott sémáit, amelyek az irányítás, az összetartozás és az
értelem érzését nyújtják az embernek.
Régebben mind a szakma, mind a közvélemény úgy tartotta, hogy ilyen események csak ritkán
történnek. Amikor 1980-ban a poszttraumás stressz zavar első ízben bekerült a diagnosztikai
kézikönyvbe, az Amerikai Pszichiátriai Társaság úgy határozta meg a traumatikus eseményt, mint
ami „kívül esik a mindennapi emberi tapasztalatok körén"'. Szomorú, de azóta már világossá vált,
hogy ez a meghatározás némi módosításra szorul. A nemi erőszak, a bántalmazás, valamint a
szexuális és családon belüli erőszak egyéb formái oly gyakran szervesen hozzátartoznak a nők
életéhez, hogy nehezen nevezhetők a mindennapi tapasztalat körén kívül eső eseményeknek. Ha
pedig csak az elmúlt évszázad háborúiban elpusztított emberekre gondolunk, a háborús traumát
szintén az emberi tapasztalat részének kell tekintenünk, amit csak a kivételesen szerencsések
találnak szokatlannak.
A traumatikus eseményekről nem azért mondhatjuk, hogy „nem mindennapiak", mert ritkán
történnek meg, hanem mert meghaladják az ember mindennapi alkalmazkodási képességét. Az
átlagos „szerencsétlenségekkel" ellentétben a traumatikus események általános velejárója az élet
vagy a testi integritás fenyegetése, illetve a közvetlen szembekerülés az erőszakkal vagy halállal. A
traumatikus események a szélsőséges tehetetlenséggel és a rettegéssel szembesítik az embert, és
katasztrófa-reakciókat váltanak ki. A pszichiátria átfogó tankönyve szerint a pszichés traumák
közös jellemzője „az intenzív félelem, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés és a megsemmisülés
fenyegetésének" érzése.^2
A traumatikus események súlyossága nem mérhető egyetlen dimenzió mentén. Azok a
leegyszerűsítő próbálkozások, amelyek a traumák mértékét valamiféle mennyiségi skálán próbálják
meghatározni, csupán a borzalmak értelmetlen összehasonlítgatásához vezetnek. Ennek ellenére
léteznek olyan jól beazonosítható élmények, amelyek növelik a pszichés károsodás esélyét.
Nagyobb például a sérülés esélye akkor, ha az esemény a személyt készületlenül éri, csapdába ejti,
vagy a teljes végkimerülésig hajtja. Szintén növeli a károsodás valószínűségét, ha a trauma testi
erőszakkal vagy sérüléssel jár, illetve ha a személy szélsőséges kegyetlenség vagy természetellenes
halál tanújává válik.^4 A traumatikus esemény legfőbb jellemzője minden esetben az, hogy
kiszolgáltatottságot és rettegést okozhat.
Az emberi test veszélyre adott normál válasza olyan összetett, integrált reakciórendszert alkot,
amely mind a testet, mind a lelket magában foglalja. A fenyegetettség először a szimpatikus
idegrendszert hozza izgalmi állapotba, ami megemeli az adrenalinszintet, és az egész testet
készenléti állapotra állítja. A fenyegetettség az ember teljes figyelmét a közvetlen helyzetre
összpontosítja. A veszély ezenkívül a megszokott észlelési módokban is változásokat kelthet:
vészhelyzetben gyakran nem érezzük az éhséget, a fáradtságot vagy a fájdalmat. A fenyegetettség
végül erős föleimet és dühöt is kiválthat. Az arousal, a figyelem, az észlelés és az érzelmek ezen
változásai normális, adaptív reakcióknak tekintendők. Ezek a változások mozgósítják a fenyegetett
személyt, hogy képes legyen a kitartó cselekvésre; akár a küzdelemre, akár a menekülésre.
Traumás reakciók akkor alakulnak ki, amikor az egyéni cselekvés hatástalan. Amikor sem a
küzdelem, sem a menekülés nem lehetséges, az ember Önvédelmi rendszere túlterhelődik, és
működése felborul. A veszélyre adott szokásos reakciók ideiglenesen értelmüket veszítve