tünetek nagy része, a megriadási reakciók, a hiperkészenlét. a veszély visszatérésére való állandó
készültség, a rémálmok és a pszichoszomatikus panaszok a vegetatív idegrendszer krónikus izgalmi
állapotával magyarázhatók. Kardiner a traumát átélt katonák ingerlékenységét és agresszív
kitöréseit az elviselhetetlenül erős veszély miatt szétesett „küzdj vagy menekülj" válaszreakció
szervezetlen töredékeiként értelmezte.
Roy Grinker és John Spiegel megjegyezték, hogy a második világháborúban traumát elszenvedett
katonák „úgy tűnik, a szimpatikus idegrendszer krónikus izgalmi állapotától szenvednek [...]. A
szorongás és a fiziológiás készenlét pszichés reakciói [...] egymásba csúsztak, és epizodikus
jellegüket elvesztve csaknem állandóvá váltak [...]. Ha a katona kikerül a stresszkeltő környezetből,
szubjektív szorongása egy idő után csökkenni kezd. A fiziológiás jelenségek azonban továbbra is
fennmaradnak, és immár maladaptívak a nyugodt, biztonságos élet szempontjából.**^9
A vietnami háború után e feltételezéseket a kutatók is megerősítették, amikor is részletesen
dokumentálták a traumát átélt férfiak szimpatikus idegrendszerének fiziológiás módosulásait.
Lawrence Kolb pszichiáter például magnószalagra rögzített háborús zajokat játszott le vietnami
veteránoknak. A felvételt hallgatva a poszttraumás stressz zavarban szenvedő férfiak magasabb
pulzussal és vérnyomással reagáltak. Sokukat annyira felkavarták a hallottak, hogy a kísérlet
megszakítását kérték. A zavartól mentes veteránok és azok, akik a háború alatt nem kerültek
közvetlen harcközeibe, minden érzelmi distressz-tünet és jelentős fiziológiás válasz nélkül végig
tudták hallgatni a szalagokat.^10
Mára már számos hasonló kutatás kimutatta, hogy a poszttraumás stressz zavarral jelentkező
pszicho-fiziológiás elváltozások kiterjedtek és hosszantartók. A páciensek generalizált szorongásos
tünetektől és konkrét félelmek keverékétől szenvednek.^11 Nem rendelkeznek az éber, ugyanakkor
relaxált figyelem normál alapszintjével. Alap-arousalszintjük ehelyett megemelkedett: testük
állandóan készen áll a veszélyre. Ezenfelül a váratlan ingerekre szélsőséges megriadási reakciókkal
válaszolnak, továbbá a traumatikus eseményhez kapcsolódó specifikus ingerekre erőteljes
reakciókat produkálnak.'^2 Úgy tűnik, a traumát átélt emberek képtelenek arra, hogy „kiszűrjék" az
ismétlődő ingereket, amelyeket mások egyszerűen csak idegesítenek éreznek - minden egyes
ismétlésre úgy reagálnak, mintha új, veszélyes meglepetésként érné Őket.^13 Ez a megemelkedett
arousalszint mind az alvás, mind az ébrenlét során fennmarad, ami a legkülönfélébb alvászavarok
kialakulásához vezet. A poszttraumás stressz zavarban szenvedők másoknál lassabban alszanak el,
alvás közben érzékenyebbek a különböző zajokra, és gyakrabban riadnak fel. Úgy tűnik tehát, hogy
a traumatikus események átalakítják az emberi idegrendszert.^14
54
Emlékbetörés
A traumatúlélök jóval a veszély elmúltával is ugyanúgy újraélik az eseményt, mintha az a jelenben
ismételten megtörténne velük. Ezért képtelenek visszatérni korábbi életvezetésükhöz, hiszen a
trauma újra meg újra megszakítja azt. Mintha a trauma pillanatában megállt volna az idő. A
traumatikus pillanat abnormális emlékezeti formában kódolódik, amely időről időre spontán módon
betör a tudatba: éber állapotban emlékbevillanásként (flashback), az alvás idején pedig traumás
rémálom formájában. A traumatikus emlékeket apró, látszólag jelentéktelen emlékeztető jelek is
előhívhatják. Ilyenkor az emlékek gyakran az eredeti esemény teljes részletességével és érzelmi
töltetével térnek vissza. A túlélő ezért még az amúgy biztonságos környezetben is veszélyben
érezheti magát, hiszen sosem lehet biztos abban, hogy nem találkozik-e valamilyen emlékeztető
jellel.