Azáltal, hogy újra meg újra betör a túlélő életébe, a trauma gátolja a normál fejlődés folyamatát.
Janet leírása szerint hisztériás páciensei olyanok voltak, mintha valamilyen „idée fixé" (fixa idea)
uralta volna őket. A harctéri neurózis első világháborút követő masszív jelenlétét Freud a
következőképpen próbálta értelmezni: „A beteg, úgy mondják, lelkileg rögzítve marad a traumához.
A hisztériánál régen ismerjük a megbetegedést kiváltó élményhez való rögzödést."^15 Kardiner „a
traumához való fixálódást" a harctéri neurózis egyik lényegi jellemzőjeként említi. Megjegyzi, hogy
a traumás rémálmok változatlan formában akár éveken keresztül is visszatérhetnek, és hogy a
perszeveráló (ismétlődő) álom „az egyik legjellemzőbb, ugyanakkor legrejtélyesebb jelenség,
amellyel e betegségnél találkozhatunk"^16.
A traumás emlékeknek van néhány meglehetősen szokatlan tulajdonsága. Ezek az emlékek nem úgy
kódolódnak, mint a felnőttek emlékei, azaz a folytonos élettörténetbe illeszkedő lineáris, verbális
narratívumként. E különbséget Janet a következőképpen magyarázza:
[A normál emlékezet] - akár a többi pszichés jelenség - lényegében nem más, mint cselekvés; egy
történetmesélés aktusa. [...] Egy helyzetet mindaddig nem zártunk le kielégítően, [...] amíg el nem
értük, hogy ne csak külsőleg,
mozdulatainkon keresztül reagáljunk rá, hanem belsőleg is: a szavakkal, amelyeket önmagunkhoz
intézünk; az esemény mások és önmagunk előtti elmondásának megszervezésével; és azzal, hogy
elmondása által személyes élettörténetünk egy fejezeteként elhelyezzük azt. [...] Szigorúan
fogalmazva tehát nem beszélhetünk „emlékezetről" azon esetben, amikor egy ember csupán az adott
esemény fixált ideáját őrzi, [...] ezért kizárólag az egyszerűség kedvéért beszélhetünk róla „traumás
emlékezeteként.^17
A traumás emlékek megfagyottságát és szónélküliségét jeleníti meg Doris Lessing apjáról írott
portréjában. Lessing apja első világháborús veteránként szerencsésnek tekinthette magát, hogy a
passchendaele-i lövészárokban csak fél lábát veszítette el, míg társai az életüket is. „Gyerekes
fiatalkori emlékei képlékenyek maradtak, bővültek és nőttek, ahogyan az élő emlékek teszik.
Háborús emlékei viszont merev történetekké dermedtek, amelyeket újra és újra elmesélt,
ugyanazokkal a szavakkal és gesztusokkal, ugyanazokkal a fordulatokkal. [...] Ezt a benne lakozó
sötét, végzet uralta birodalmat, ahol semmilyen más igazság nem létezett, csak a borzalom,
mindössze tagoltatlanul tudta leírni; a düh, a hitetlenség és az árulás keserű hangjaival."'"
A traumás emlékeknek nincs se szóbeli narratívumuk, se kontextusuk, inkább élénk érzetek és
képek formájában kódolódnak.^19 Róbert Jay Lifton, aki a hirosimai bombázás, békeidőben történő
katasztrófák és háborús harcok túlélőit tanulmányozta, a traumás emléket „kitörölhetetlen képnek"
vagy „halál-bevésődésnek" nevezi.^20 Lifton szerint az élmény gyakran egyetlen konkrét képsorban
kristályosodik ki, amit „végső borzalomnak" nevez. A töredezett érzékletekre és a kontextus nélküli
képekre irányuló intenzív figyelem felerősíti a traumás emlékek valóságosságát.
Traumás zavarok
A vietnami veterán Tim O'Brien így írja le egy ilyen emlékét: „Emlékszem egy karból elömeredő
fehér csontra. Emlékszem a börcafatokra és valami nedves sárgára, ami talán bél lehetett. Rettenetes
mészárlás volt, minden csupa vér - sosem fogom elfelejteni. De amitől még húsz év után is
felriadok, az Dave Jensen Lemon Tree című száma - ez szólt, amikor a testrészeket bedobáltuk egy
gödörbe."^21
A képek és a testi érzetek hangsúlyozottsága és a narratívumtól való megfosztottság miatt a traumás
emlékek leginkább a kisgyerekek emlékeihez hasonlíthatók.^22 A traumás emlékezet legtisztább
példáit valójában éppen gyerekvizsgálatokból ismerjük. Lenore Terr pszichiáter húsz bizonyítottan
korai traumát átélt gyerek vizsgálata során azt találta, hogy egyetlen gyerek sem tudta elmesélni
blacktrush
(BlackTrush)
#1