találunk itt. újra elkapunk." Én hittem nekik. így aztán azóta is bujkál bennem a rettegés, amikor
azon az úton megyek, mert mindig félek, hogy újra találkozom vejük
58
Traumás zavarok
Tulajdonképpen nem ismerek senkit, aki éjjel végig meme ott egyedül menni, mert tényleg nem túl
biztonságos. Már több embert is kiraboltak arrafelé, Szóval nem kérdés, hogy veszélyes egy hely.
Ugyanakkor azt is érzem, hogy ha nem arra megyek, akkor tényleg el fognak kapni. Szóval még
inkább, mint a többi ember, én végigmegyek azon az úton. 8
Sok túlélő azonban burkoltabb formában játssza újra a trauma valamely aspektusát anélkül, hogy
valójában tudatosodna benne, amit csinál. Sharon Simoné incesztustúlélő arról mesél, hogyan
világosodott meg előtte a veszélyes, kockázatkereső magatartása és a gyerekkori visszaélés közötti
kapcsolat:
Hónapokig azzal szórakoztam, hogy baromi erőszakosan hajtottam a sztrádán, és idegen férfiakkal
versenyeztem, hogy ki mer veszélyesebben vezetni. A végén aztán lett egy jó kis balesetem. Ugy
történt, hogy egy teherautó-sofőr be akart vágni elém, én meg a lehető legközönségesebb
hangnemben azt mondtam magamban: „Na, azt aztán várhatod b... meg, hogy a savómba nyomhasd
a farkad!" Bumm! Csak így! Mint derült égből a villámcsapás. Állati furcsa volt.
Nem igazán foglalkoztam én ezzel az egész incesztusdologgal. Halványan sejtettem, hogy valami
történhetett, és tudtam, hogy foglalkoznom kéne vele, de azt is tudtam, hogy nem akarok.
Egyszerűen csak óriási düh volt bennem minden férfi iránt. Úgyhogy hagytam, hogy az a pasas
belém rohanjon. Őrült nagy botrány volt. Amikor kiszálltam a kocsiból, teljesen kivetkőztem
magamból, és csak ordítottam vele. A pszichológusomnak vagy hat hétig nem meséltem el - úgy,
ahogy volt, félretettem az egészet. Amikor aztán elmondtam neki, ö szembesített a dologgal - mert
veszélyes, amit csinálok -, és megállapodtunk abban, hogy foglalkoznom kell a férfiakkal
kapcsolatos problémáimmal.^29
Nem minden új rájátszás veszélyes. Némelyik valójában kifejezetten adaptív. A túlélők nemegyszer
maguktól megtalálják, hogy traumatikus élményeik újraélését miképpen tehetik mindennapi életük
részévé úgy, hogy ez akár a társadalom számára is hasznos legyen. Ken Smith háborús veterán
leírja, hogy civilként hogyan teremtette újra háborús élményeinek egyes aspektusait:
8 hónapot, 11 napot, 12 órát és 45 percet töltöttem Vietnamban. Az ilyesmit pontosan megjegyzi az
ember. Hát én is pontosan emlékszem. Teljesen más emberként jöttem haza, mint ahogy elmentem.
A leszerelés után a mentősöknél helyezkedtem el. Ez a munka tökéletesen kielégített. Majdnem
olyan volt mintha azt folytattam volna, amit Vietnamban csináltam, csak egy jova csonyabb
szinten. Itt nem voltak tátongó lőtt sebek, nem voltak összeégett
testek, nem kellett szörcsögő mellkasi sérülést, amputáció! vagy húsba ékelődött repeszeket látnom.
Ehelyett sürgősségi orvosi eseteket, diabéteszes problémákat meg egy csomó öreget láttam.
Nagyritkán volt egy-egy autóbaleset is, de körülbelül ez volt a legrosszabb. Ilyenkor bekapcsoltam
a szirénát, és tudtam, hogy most tényleg valami fontosat fogok csinálni, a testemet elöntő adrenalin
pedig még a következő száz hívás alatt is mozgásban tartott.^30
Van az új rájátszásban valami kísérteties: még akkor is az önkéntelenség benyomását kelti, ha
tudatosan választott viselkedés áll mögötte. Akkor is áthatja valami kényszeresség és makacsság, ha
veszélytelen cselekedetről van szó. A traumatikus élmény ismételt betörését Freud „ismétlési
kényszernek" nevezte. Freud e jelenséget eleinte olyan próbálkozásként értelmezte, amelynek
blacktrush
(BlackTrush)
#1