segítségével a személy próbálja saját irányítása alá vonni a traumatikus eseményt. Ez a magyarázat
azonban nem elégítette ki. Valahogy nem ragadta meg azt, amit Freud az újrajátszás „démoni"
jellegének nevezett. Mivel az ismétlési kényszer láthatólag minden tudatos szándékon fölül állt, és
mereven ellenszegült bármiféle változtatási kísérletnek, Freud letett róla, hogy valamilyen adaptív,
életre irányuló magyarázatot találjon rá. Ehelyett bevezette a „halálösztön" fogalmát.^31
A legtöbb elméleti szakember elvetette ezt a manicheista magyarázatot, és Freud korábbi elméletét
fogadta el. Elképzelésük szerint a traumatikus esemény ismételt újraélése minden bizonnyal
spontán, sikertelen gyógyulási kísérletet takar. Janet a személy azon szükségletéről beszélt, hogy
„asszimilálja" és „likvidálja" a traumatikus eseményt, ami - amennyiben sikerül - a „diadal" érzését
kelti. Janet szóhasználata burkoltan azt a felismerést jelzi, hogy a trauma központja a tehetetlenség,
és hogy a dolgok helyreállításához elengedhetetlen a hatékonyság- és hatalomérzés visszaállítása.
Úgy vélte, a traumatizált személy „továbbra is egy nehéz helyzettel szembesül - egy olyan
helyzettel, amelyben nem volt képes szerepét kielégítően eljátszani, amelyhez nem tudott
megfelelően alkalmazkodni, így aztán további erőfeszítéseket tesz az alkalmazkodásra"^32.
A modern elméletalkotók a betöréses jelenségeket - így az új rájátszást is - a traumatikus esemény
integrálására tett spontán erőfeszítésként értelmezik. Mardi Horowitz pszichiáter egy „kiegészítési
elv" működését feltételezi, amely „az emberi lélek azon veleszületett képességét foglalja magában,
amely által az az új információkat feldolgozza, hogy az én és a világ belső sémáit naprakész
állapotba hozza". A trauma - meghatározásából adódóan - éppen e „belső sémákat" rendíti meg.
Horowitz szerint az asszimilálatlan traumatikus élmények egyfajta különleges „cselekvő
memóriában" tárolódnak, amelynek Jellemző sajátossága, hogy hajlamos tartalma megjelenítésének
megismétlésére". A trauma csak akkor oldható fel, ha a túlélő a történtek értelmezésére új mentális
„sémát" alakít ki.^33
60
A pszichoanalitikus Paul Russell úgy véli, hogy az ismétlési kényszer mozgatórugója nem annyira a
trauma kognitív tapasztalata, mint inkább annak érzelmi oldala. Ily módon az jelenítődik meg, „amit
a személynek a sérülés meggyógyításához éreznie kell". Az ismétlési kényszert olyan kísérletnek
tekinti, amellyel a személy a traumatikus pillanat mindent lehengerlő érzéseit nemcsak újraélni,
hanem uralni is akarja.^34 A leggyakoribb feloldatlan érzés a rettegés, a tehetetlen düh vagy
egyszerűen a halálos veszély differenciálatlan adrenalinom lése.
Az újraélés a trauma feletti uralom megszerzésére is felhasználható, ám a túlélők zöme nem keresi
tudatosan, és alkalomadtán sem él szívesen ezzel a lehetőséggel. Ehelyett inkább félnek vagy
egyszerűen csak óvakodnak bármiféle újraéléstől. A traumatikus élmény újraélése - akár betörő
emlékek, akár álmok vagy cselekedetek formájában játszódik le — az eredeti esemény érzelmi
intenzitását hozza magával. A túlélő a rettegés és a düh között vergődik. Ezek az érzelmek
minőségileg különböznek a hétköznapi félelemtől és dühtől: kívül esnek a mindennapos érzelmi
élmények körén, ezért legyűrik az érzések elviselésének normál képességét.
Mivel a traumatikus események újraélése ilyen erős érzelmi reakciókat vált ki, a túlélők általában
mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék. A betöréses tünetek elkerülése azonban - hiába vezérli
az önvédelem szándéka - csak tovább súlyosbítja a poszttraumás tünetegyüttest, mivel az újraélés
elkerülésére tett kísérlet gyakran a tudat beszűküléséhez, az emberi kapcsolatoktól való
visszavonuláshoz és az életminőség elsivároso-dásához vezet
blacktrush
(BlackTrush)
#1