Egyik páciense, Irene például az édesanyja halálát megelőző és körülvevő kéthónapos időszakra
vonatkozó mély amnéziáról számolt be. Transzban azonban képes volt a két hónap minden
nyomasztó eseményét - köztük anyja halálát is - úgy felidézni, mintha azok a jelenben történtek
volna.^51
64
Kardiner szintén felismerte, hogy a traumatikus emlékeket egy beszűkülési folyamat rekeszti ki a
normál tudatból, és csak egy töredéküket engedi a felszínre emlékbetöréses tünetek formájában.
Egy tengerész veterán esetét idézi, akit derekától lefelé tartós érzéketlenség, fájdalom és hidegérzet
gyötört. A férfi tagadta, hogy a háborúban bármilyen traumatikus élmény érte volna. Kitartó
kikérdezés nyomán, ám hipnózis formális alkalmazása nélkül, a férfi felidézte hajója elsüllyedését
és a hosszú órákat, amíg a jeges vízben a mentésre várt, viszont tagadta, hogy az esemény
bármilyen érzelmi reakciót váltott volna ki belőle. Amint Kardiner tovább faggatta, a páciens
ingerült lett, dühbe gurult, majd félelem töltötte el:
Felhívtam a figyelmét, hogy a tünetei [...] hasonlítanak arra, amikor derékig a hideg vízbe merült.
Elismerte, hogy amikor behunyja a szemét, és megengedi magának, hogy gondolkozzon a jelenlegi
érzéseiről, még mindig úgy képzeli, hogy a félig elmerült mentőcsónakba kapaszkodik. Aztán
elmondta, hogy amíg a csónakba kapaszkodott, csak a rettenetes fájdalmat érezte, és egész idő alatt
képtelen volt bármi másra gondolni. Azt is felidézte, ahogyan számos társa lassan elveszítette az
eszméletét és megfulladt. A páciens nyilvánvalóan nagyban annak köszönhette életét, hogy a hideg
víz okozta fájdalomra koncentrált. így a későbbi tünet tulajdonképpen [...] a vízbe merülés eredeti
érzetének újrateremtését jelenítette meg.^52
Ebben az esetben a beszűkülés folyamata nem teljes amnéziához vezetett, hanem egy csonkult
emlék kialakulásához, amelynek nem volt sem érzelmi, sem jelentésbeli tartalma. A páciens nem
„engedte meg magának, hogy gondolkozzon" a tünet jelentéséről, hiszen ekkor mindaz a fájdalom,
rettegés és düh visszatért volna, amelyet akkor érzett, amikor tehetetlenül kellett végignéznie
bajtársai halálát, és hajszál híján maga is meghalt. A traumatizált emberekre éppúgy jellemző a
traumatikus eseményhez kötődő gondolatok akaratlagos elfojtása, mint a disszociáció kevésbé
tudatos formát.
A traumás neurózis beszűküléses tünetei nemcsak a gondolatokra, az emlékezetre és a különböző
tudatállapotokra terjednek ki, hanem a tudatos cselekvés és a kezdeményezőkészség teljes
spektrumára ts. Ahogy a traumatizált emberek próbálnak valamiféle biztonságérzetet kialakítani
maguknak, és megpróbálják kontrollálni mindent átható rettegésüket, saját életüket szűkítik be. Két
nemieröszak-túlélö így emlékezik vissza, hogy a traumát követően hogyan szűkült be élete:
Sehova se mertem egyedül menni. [...] Védtelennek éreztem magam, és rettenetesen féltem,
úgyhogy szép lassan mindent abbahagytam, amivel addig foglalkoztam. [...] Inkább otthon
maradtam, és csak rettegtem.^53
Teljesen rövidre vágtam a hajam. Nem akartam, hogy a férfiak vonzónak találjanak. [...] Egy időre
nemnélkülinek akartam látszani, mert az biztonságosabbnak tűnt.
Ken Smith háborús veterán azt eleveníti fel, hogyan próbálta racionalizálni háború utáni élete
beszűkülését, amitől sokáig nem ismerte fel, milyen mértékben irányítja saját félelme: „Kizárólag
éjjel, éjféltől nyolcig vagy tizenegytől hétig dolgoztam. Sosem értettem, miért így utólag már
tudom: azért volt olyan fontos, hogy ébren legyek éjszaka, mert mélyen bennem volt, hogy félek az
éjszakától. Persze ezt akkor még nem tudtam Mindig úgy magyaráztam, hogy éjjel nem
ellenőriznek annyira, több szabadságom van, nem kell a többiek furkálódását meg politikáról szóló
baromságait hallgatnom, senki sem piszkál, és békén hagynak."^3
blacktrush
(BlackTrush)
#1