A beszüküleses tünetek az előrelátást és a tudatos jövőtervezést is megzavarják. Grinker és Spiegel
megfigyelései szerint háborús helyzetben a katonák a következő reakciókat mutatták az
alakulatukon belül történt halálesetekre és sebesülésekre: megingott tervező- és kezdeményezöké-
pességükbe vetett hitük, felerősödött mágikus és babonás gondolkodásuk, továbbá egyre erősebben
hagyatkoztak szerencsetalizmánokra és előjelek* re.^56 Lenore Terr elrabolt iskolás gyerekeket
vizsgáló tanulmányában leírja, hogy a gyerekek később abban kezdtek hinni, hogy bizonyos
előjelek figyelmeztették őket a veszélyre. Ezek a gyerekek évekkel később is keresték az előjeleket,
amelyekről úgy hitték, megvédik őket, és irányítják viselkedésüket. Jövőképük még ekkor is
erőteljesen redukált volt - arra a kérdésre, hogy ha felnőnek, mik szeremének lenni, sokuk
válaszolta, hogy soha nem szokott a jövőjéről ábrándozni vagy terveket szőni, mert úgyis fiatalon
fog meghalni.^57
Miközben a trauma túlélők minden traumára emlékeztető helyzetet, illetve jövőtervezéssel vagy
kockázattal járó kezdeményezést igyekeznek elkerülni, a sikeres alkalmazkodási lehetőségektől is
megfosztják magukat, amelyek enyhíthetnék a traumatikus élmény hatását. így, bár a be-
SzÚkÜléses tünetek az elviselhetetlen erejű érzelmek elleni önvédelmi kísérletnek tekinthetők, az
általuk nyújtott védelem nagy árat követel Beszűkítik és kiüresítik a túlélő életét, így
végeredményben állandósítják a trauma hatását.
A trauma dialektikája
A leküzdhetetlen veszély megtapasztalását követő, egymásnak ellentmondó emlékbetöréses és
beszüküléses válaszok váltakozó ritmust vesznek fel. Ez az egymással szembenálló pszichológiai
állapotok közötti ingadozás a poszttraumás szindrómák talán legjellemzőbb tünete.^58 Mivel sem az
emlékbetöréses, sem a tompultsággal járó tünetek nem engedik a traumatikus esemény integrálását,
e két véglet közötti váltakozás az egyensúlyra való törekvésként is értelmezhető. Ám a traumát átélt
emberből épp az egyensúly hiányzik, aki így a végletek csapdájában vergődik: vagy amnéziában
szenved, vagy állandóan újraéli a traumát; vagy egyáltalán nincsenek érzései, vagy intenzív,
túláradó érzések töltik el; cselekvése vagy ingerült és impulzív, vagy teljes egészében legátlódik. Ez
a periodikus váltakozások következtében kialakuló kiegyensúlyozatlanság még inkább elmélyíti a
traumatúlélő bejósolhatatlanság- és tehetetlenségérzését.^59 így a trauma dialektikája jó eséllyel
állandósítja önmagát.
Ez a dialektika idővel fokozatos átalakuláson megy át. Eleinte a traumatikus emlékek betöréses
újraélése dominál; az áldozat felfokozott izgalmi állapotban marad, és új veszélyekre számít. Az
emlékbetöréses tünetek főleg a traumatikus eseményt követő első pár nap, illetve hét során
jelentkeznek, az első három-hat hónapban valamelyest enyhülnek, majd az idő múlásával lassan
háttérbe szorulnak. Egy különböző bűncselekmények áldozatait vizsgáló nagy területi felmérés
eredményei szerint a megerőszakolt nők legerősebb emlékbetöréses tünetei három-hat hónap múlva
enyhültek, ám még a támadás után egy évvel is szorongások és félelmek gyötörték őket.^60 Egy
másik nemi erőszakra vonatkozó kutatás is hasonló eredményeket hozott: a túlélők többsége (80
százalék) még egy év elteltével is alkalomszerűen rátörő félelemről számolt be.^1 Amikor nemierö-
szak-túlélök egy másik csoportját az első orvosi ellátás után két-három évvel keresték fel, azt
találták, hogy többségük még ekkor is szenvedett a traumának tulajdonitható tünetektől.
Leggyakrabban trauma-specifikus félelmekről, szexuális problémákról és mindennapi
élettevékenységeik beszűküléséről tettek említést.^62
A traumás sérülés azonban ennél tovább is fennmarad. Ann Burgess és Lynda Holmstrom például
kórházi ambulancián készítettek felmérést megerőszakolt nőkkel, s négy-hat évvel később újra
felkeresték a vizsgálatban érintetteket. Ekkorra a nők háromnegyede mondta magát gyógyultnak.
Visszatekintve körülbelül egyharmaduk (37 százalék) gondolta, hogy egy évnél rövidebb idő alatt
épült fel, egyharmaduk (37 százalék) vélte úgy, hogy a gyógyulás ennél több időbe telt.
Ugyanakkor minden negyedik nő (26 százalék) érezte azt, hogy még mindig nem épült fel.^63