Szintén az egyszeri trauma hosszú távú hatásait dokumentálja az a holland felmérés, amelyben
túszul ejtett embereket vizsgáltak. A szabadulás utáni első hónapban az incidens minden tagja
szenvedett valamilyen tünettől, 75 százaléknál pedig a tünetek fél-egy év elteltével is fennmaradtak.
Minél hosszabb ideig voltak fogságban, annál többféle tünetük volt, és annál lassabban gyógyultak.
A hosszú távú követés során az esemény után hat-kilenc évvel a túlélők fele (46 százalék) még
mindig be-szüküléses tünetekről számolt be, egyharmaduknak pedig (32 százalék) emlékbetöréses
tünetei voltak. Míg az általános szorongásos tünetek idővel jobbára csökkentek, addig a
pszichoszomatikus tünetek egyre inkább felerősödtek.^64
Bár a traumához kapcsolódó tünetek az idő múlásával halványulni látszanak, az eredeti traumát
idéző emlékeztető jelek ismét előhívhatják azokat - akár évekkel az esemény után is. Kardiner
például beszámolt egy háborús veteránról, aki a nyolc évvel korábbi repülőgép-szerencsétlenség
évfordulóján élt át egy emlékbetöréses „rohamot".^65 Egy másik, újabban leírt esetben egy második
világháborús veterán rémálmai és egyéb betöréses tünetei harminc évvel később, egyik pillanatról a
másikra tértek vissza.^66
Ahogy a betöréses tünetek csökkenni kezdenek, úgy erősödnek fel a tompultság vagy beszűkülés
tünetei. Előfordulhat, hogy a traumát átélt személy már szemmel láthatóan nem retteg, sőt, látszólag
visszatért korábbi életmódjához.^67 Ám az események leválása mindennapi jelentésükről és a
valóságészlelés torzulása megmarad. Előfordulhat, hogy a túlélő arról számol be, hogy úgy érzi,
élete cselekedeteiben csak felületesen van jelen, mintha a mindennapi eseményeket a távolból
figyelné. A tompultság és az elszakadás érzését csak az ismételten átélt rettegés töri át időnként. A
traumatúlélő elidegenedettségét és belső halálát ragadja meg Vir-• ginia Woolf a gránátsokkot átélt
egykori katona klasszikus portréjában:
Gyönyörű - suttogta [a felesége] oldalba bökve Septimust: nézze ö is. A szépség azonban - mintha
csak üveglap mögül villant volna elő. Még a finomságok ízei (Rezia szerette a fagylaltot,
csokoládét, édességet) sem vonzották többé. Csak letette a csészéjét a márványasztalkára. Nézte az
embereket odakint; boldogok, összefutottak az utca közepén, odakiabáltak egymásnak, nevetgéltek,
semmiségeken veszekedtek. 0 azonban nem érezte az izeket, nem érzett semmit. Itt a cukrászdában,
a kis asztalok közt, a fecsegd-futkosó pincérek között is elfogta a páni félelem - az, hogy nem tud
érezni többé.^61
A traumatúlélő lelki életének és kifelé irányuló cselekedeteinek korlátai negatív tünetek. Hiányzik
belőlük a drámaiság. Jelentőségük éppen az, ami hiányzik belőlük. Ezért a beszüküléses tüneteket
nem könnyű felismerni, és forrásuk - a traumatikus esemény - gyakran szem elől vész. Ahogy e
negatív tünetek idővel a poszttraumás zavar legfőbb tünetévé válnak, egyre könnyebb elvéteni a
diagnózist. Mivel a poszttraumás tünetek oly kitartóak és oly sokfélék, könnyen
személyiségjegyeknek vethetők. Ez a tévedés azonban nagy árat követel, mivel a fel nem ismert
poszttraumás rendellenességtől szenvedő embert csökkent értékű életre kárhoztatja, akit emlékei
kínoznak, és akit tehetetlensége és félelme megbénít Lessing így ír apjáról:
A fiatal banktisztviselőt, aki végeláthatatlan órákat dolgozott azért a kevés pénzért, de aki táncolt,
énekelt, játszott és lányoknak udvarolt - ezt a természetétől fogva életvidám, érzéki lényt 1914-ben,
' 15 - ben és 116 - ban gyilkolták meg. Valahogy úgy hiszem, hogy apám legjobb része meghalt abban a
háborúban, és a lelke megnyomorodott. Akikkel beszéltem, főleg a nők, akik fiatalon ismerték,
sokat meséltek róla, hogy milyen szellemes és energikus volt, és mennyire imádon élni. Hogy
milyen kedves, együttérzö és - ez a szó újra meg újra visszatért - milyen bölcs volt. [...] Azt hiszem,
ezek az emberek nem könnyen ismertek volna rá abban a beteges, ingerlékeny, mélázó
hipochonderben, akinek én ismertem.^69
Számos traumatúlélö még jóval később is úgy érzi, mintha egy része meghalt volna. A
legmélyebben sérültek azt kívánják, bárcsak ne élnének. A traumatikus események hosszú távú
blacktrush
(BlackTrush)
#1