hatásaira vonatkozó talán legnyo-masztóbb információk egy olyan tanulmányból származnak,
amelyben bűncselekmények áldozatait, többek között száz megerőszakolt nőt vizsgáltak. A nemi
erőszak átlagosan 9 évvel a kikérdezés elölt történt.
A vizsgálatban csak a leggyakoribb mentális egészségre vonatkozó problémákat rögzítették, a
poszttraumás tünetegyüttes finomabb szintjetre nem kérdeztek rá. A trauma tartós, romboló hatásai
azonban még e durva mérési módszerek alapján is nyilvánvalók voltak. A nemieröszak-túlélök
jóval több „idegösszeomlásról", öngyilkossági gondolatról és tényleges kísérletről számoltak be,
mint bármely más csoport. Míg a nemi eröszakot megelőzően nem volt másoknál nagyobb esélyük
az öngyilkosságra, a támadást követően csaknem minden ötödik nőnek (19,2 százalék) volt
öngyilkossági kísérlete.^70
A súlyos traumát követő Öngyilkosságok tényleges száma erősen vitatott. A bulvármédia például
arról számolt be, hogy több Vietnamot megjárt katona követett el öngyilkosságot a háború után,
mint ahányan a harcokban meghaltak. E beszámolók erős túlzásnak tűnnek, ám a halálozási
arányokat vizsgáló tanulmányok csakugyan arra utalnak, hogy a háborús trauma minden bizonnyal
növeli az öngyilkosság kockázatát.'^1 Hendin és Haas poszttraumás stressz zavarban szenvedő
veteránok vizsgálata során azt találták, hogy a veteránok jelentős része kísérelt meg öngyilkosságot
(19 százalék), vagy foglalkozott állandóan az öngyilkosság gondolatával (15 százalék). Az
öngyilkossággal kitartóan foglalkozó férfiak túlnyomó többsége intenzív harcokban vett részt.
Háborús élményeik miatt feloldatlan bűntudat, valamint folytonos, erőteljes szorongás, depresszió
és poszttraumás tünetek kínozták őket. A vizsgálat ideje alatt három férfi követett el halálos
kimenetelű öngyilkosságot.^72
így a traumatikus pillanatot meghatározó „megsemmisülés fenyegetése" a túlélőt jóval azután is
üldözheti, hogy a tényleges veszély már elmúlt. Nem is csoda, hogy Freud a traumás neurózisban
„démoni erő munkálkodásának" jeleit látta^73. A trauma pillanatában megélt rettegés, düh és gyűlölet
tovább él a trauma dialektikájában.
HARMADIK FEJEZET
Elszakadás 70 - 95 old.
A traumatikus ESEMÉNYEK a legalapvetőbb emberi kapcsolatokat kérdőjelezik meg. Megtörik a
családi, a baráti, a szerelmi és a közösségi kötődéseket. Megrendítik az énstruktúrákat, amelyek a
másokhoz való kapcsolódáson keresztül formálódnak és maradtak fenn. Aláássák a
hiedelemrendszereket, amelyek értelmet adnak az emberi tapasztalatoknak. Szétzúzzák az áldozat
természeti vagy isteni rendbe vetett hitét, és egzisztenciális válságba sodorják.
Az eredeti feltételezésekkel ellentétben az emberi kapcsolatok sérülése nem a trauma másodlagos
hatása. A traumátikus események nemcsak az én pszichés struktúráira vannak közvetlen hatással,
hanem az emberi kötődés- és jelentésrendszerekre is, amelyek az egyént a közösséghez kapcsolják.
Mardi Horowitz meghatározása szerint azok az életesemények traumátikusak, amelyek nem illenek
bele az áldozat világhoz kapcsolódó énjének „belső sémáiba".' A traumatikus események
megsemmisítik az áldozat alapfeltételezéseit a világ biztonságosságáról, énjének pozitív értékéről és
a teremtés értelméről.^2 Alice Sebold nemierőszak-túlélö így beszél e biztonságérzet elvesztéséről:
„Amikor megerőszakoltak, elveszítettem a szüzességemet, és csaknem az életemet is. Szintén el
kellett vetnem addigi feltételezéseimet arról, hogy miként működik a világ, és hogy én magam
mennyire vagyok biztonságban benne."^3
blacktrush
(BlackTrush)
#1