Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

másik ember előtt elszenvedett megaláztatásra adott válasz.^6 A kételkedés azt tükrözi, hogy a
személy nem képes fenntartani saját, önálló nézőpontját, s ugyanekkor megőrizni másokhoz való
kapcsolódását. A traumatikus eseményeket követően a túlélők másokban és önmagukban egyaránt
kételkednek. A dolgok többé már nem azok, aminek látszanak. Tim O'Brien háborús veterán így írja
le ezt a mindent átható kételkedést:
Az egyszerű katona számára [...] a háború olyan érzéssel, olyan spirituális textúrával jár, mint
valami hatalmas, félelmetes köd. Süni és áthatolhatatlan. Semmi nem tiszta. Minden gomolyog. A
megszokott szabályok semmire sem köteleznek, a megszokott igazságok nem igazak többé. A jó
összemosódik a rosszal. A rend káoszba, a szeretet gyűlöletbe, a csúfság szépségbe, a jog
anarchiába, a civilizáció pedig barbárságba fordul. A köd beszippantja az embert - a végén már azt
sem tudja, hogy hol van, és miért van ott. Az egyetlen bizonyosság a mindent betöltő
bizonytalanság. A háborúban az ember a bizonyosság érzését, így magát az igazságérzékét is
elveszíti. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy egy igaz háborús történetben soha semmi sem
tekinthető abszolút igazságnak.^7
Ahogy a gyerek fejlődik, pozitív énképéhez hozzájárul növekvő kompetenciája és
kezdeményezőkészsége is. Ha a kezdeményezés és kompetencia normál fejlődési konfliktusai nem
oldódnak meg kielégítően, a személy felnőttként bűntudatra és kisebbrendűségi érzésekre lesz
hajlamos A traumatikus események meghatározásukból adódóan megbénítják a
kezdeményezőkészséget és az egyéni kompetenciát Nem számít, hogy az áldozat milyen bátor vagy
leleményes volt, tetteivel mégsem tudta elhárítani a katasztrófát. Amikor a túlélők a traumatikus
eseményeket követően felidézik és megítélik viselkedésüket, a bűntudat és kisebbrendűségi érzések
gyakorlatilag mindig megjelennek. Lifton szerint a „túlélő-bűntudat" a háborúk, természeti
katasztrófák és a nukleáris holokauszt túlélőinek közös tapasztalata.' Lényegében ugyanezt a hatást
váltja ki a nemi erőszak is: az elkövetők helyett az áldozatoknak van bűntudatuk. A bűntudat oly
módon is értelmezhető, hogy a túlélő megpróbál hasznos tanulságokat levonni az átélt
borzalmakból, és próbálja visszanyerni hatalom-és kontrollérzetét. Az embernek néha könnyebb azt
képzelnie, hogy mást is tehetett volna, mint szembenézni a teljes tehetetlenség valóságával.^9
A bűntudat különösen erős lehet olyankor, amikor a túlélő más emberek szenvedésének vagy
halálának tanúja volt. Súlyos teher azzal a tudattal életben maradni, hogy mások szerencsétlenebbül
jártak. A katasztrófák és háborúk túlélőit a haldoklók emléke kisérti, akiket nem tudtak
megmenteni. Bűnösnek érzik magukat, amiért nem kockáztatták társukért az életüket, vagy nem
teljesítették kívánságát.^10 A poszttraumás stressz zavar kialakulásának kockázata kiemelkedően
magas azon katonák esetében, akik bajtársaik halálának szemtanúivá váltak.^11 Hasonló módon a
természeti katasztrófák túlélőinél egy családtag halálának látványa valószínűleg nehezen gyógyuló,
elhúzódó poszttraumás szindrómát okoz.^12
Az emberi kapcsolatok sérülése, következésképp a poszttraumás stressz zavar kockázata akkor a
legnagyobb, amikor a túlélő az erőszaknak vagy erőszakos halálnak nemcsak passzív szemlélője,
hanem aktív résztvevője is volt.^13 A háborús bevetés okozta trauma különösen felerősödik, amikor
az erőszakos halál már nem magyarázható magasabb rendű értékekre vagy célokra való
hivatkozással. A vietnami háború idején a katonák mélységesen demoralizálódtak, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút nem lehet ütközetben megnyerni, és a siker fokmérője a puszta
gyilkolás lett, amit az ellenséges holttestek számlálásával jegyeztek. Ilyen körülmények között a
katonák hosszútávú pszichés sérüléseinek forrása nem annyira a halállal való állandó szembesülés,
mint az értelmetlen.
rosszindulatú pusztításban való részvétel volt. Egy vietnami veteránokkal készített felmérésben a
megkérdezett férfiak közel 20 százaléka számolt be arról, hogy a háborúban atrocitások szemtanúja
volt, további 9 százalék pedig bevallása szerint részt is vett ezek elkövetésében. A legtöbb tünete
még a visszatérés után több évvel is azoknak a férfiaknak volt, akik az erőszakos atrocitások