szemtanúi vagy aktív résztvevői voltak.^14 Egy másik vietnami veteránokkal végzett tanulmány
megerősítette ezeket az eredményeket: a háborús atrocitásokat beismerő férfiak mindegyike még
több mint tíz évvel a háború után is poszttraumás stressz zavarral volt jellemezhető.^15 A hit, hogy a
világnak van értelme, másokkal való viszonyunk révén, az élet legkorábbi szakaszában veszi
kezdetét. Az alapvető bizalom alapja az a hit, amelyet elsődleges intim kapcsolatainkban sajátítunk
el. A törvény, az igazság és a tisztesség érzékének későbbi formái a gondozókhoz és kortársakhoz
fűződő kapcsolatokban, gyerekkorban fej lödnek ki. A világ rendjére, az egyén közösségben
betöltött helyére és az ember természet rendjében elfoglalt helyére vonatkozó elvontabb
kérdésekkel való foglalkozás a kamasz- és felnőttkori fejlődés része. Az élet értelmével kapcsolatos
kérdések megoldásához az egyénnek a tágabb közösség részévé kell válnia.
A traumatikus események megszakítják a közösség és az egyén közötti kapcsolódást, ami hitbeli
válsághoz vezet. Lifton háborúk és katasztrófák utóhatását vizsgálva gyakori reakcióként jegyezte
fel a közösség iránt érzett nagyfokú bizalmatlanságot és a „hamis" világ érzését.^16 Egy vietnami
veterán így beszél e hitvesztésről: „Képtelen voltam felfogni, hogyan engedheti Isten, hogy jó
emberek haljanak meg. Akkoriban [...] több papot is felkerestem. Az egyiktől ezt kérdeztem:
»Atyám, nem értem, miért engedi Isten, hogy az emberek kisgyerekeket gyilkoljanak meg? Mi ez
az egész, ez a háború, ez a szar? Egy csomó barátom meghalt.« [-...] A pap a szemembe nézett, és
ezt mondta: »Nem tudom, fiam. Sose voltam háborúban.« Erre én: »De én nem a háborúról
kérdeztem, hanem Isten-ről!«"^17
A túlélő hite és közösséghez való tartozásának érzése különösen súlyosan sérül akkor, amikor a
traumatikus eseményekben fontos emberi kapcsolatok elárulása is szerepel. Az ilyen események
emlékképei gyakran az árulás pillanata körül kristályosodnak ki, és ez az elárult bizalom a betörő
emlékképek erős érzelmi töltésének az alapja. A Kardiner által kezelt tengerészveterán például, akit
hajója elsüllyedése után a tengerből mentettek ki, nagyon felindult, amikor kimondta, hogy úgy
érzi, az övéi cserbenhagyták: „A páciens nagyon izgatott lett, és vadul káromkodni kezdett. Dühét
egyértelműen a megmentésével kapcsolatos események váltották ki. Körülbelül tizenkét órája
lehettek a vízben, amikor egy torpedóromboló felvette őket. Természetesen először a
mentőcsónakokban ülő tiszteket szedték fel. A nyolc vagy kilenc embernek, aki a mentőcsónak
szélébe kapaszkodott, köztük a páciensnek is, további hat-hét órát kellett várnia a vízben, amíg
megérkezett a segítség."^18
Először a tiszteket mentették ki, bár ők viszonylag biztonságban voltak a mentőcsónakokban, a
gumicsónakba kapaszkodó sorkatonákkal viszont nem törődtek, úgyhogy néhányan még a
mentőalakulat megérkezése előtt megfulladtak. Bár Kardiner elfogadta, hogy ez az eljárás a katonai
reád része, a pácienst teljesen letaglózta a felismerés, hogy saját csapata fel-áldozhatónak tartotta. A
mentőegység közönye számára nagyobb trauma volt, mint az ellenséges támadás, a hideg víz okozta
fájdalom, a halálfélelem és a megpróbáltatásaiban osztozó bajtársak elvesztése. A mentő alakulat
közönye elpusztította benne a közösségébe vetett hitet. Az esemény utóhatásaként a páciens
nemcsak a poszttraumás stressz zavar klasszikus tüneteit mutatta, hanem a patologikus gyász, a
törést szenvedett kapcsolatok és a krónikus depresszió jeleit is: „Erőteljes érzelmi reakciókat
mutatott bármiféle erőszakra, és képtelen volt elviselni, ha másokat bántottak, megsebesítettek vagy
fenyegettek. [... ] [Ugyanakkor] bevallotta, néha erőt vesz rajta az az érzés, hogy legszívesebben
megütné az embereket, és sokszor veszekszik családtagjaival is. Ezt mondta: »Bárcsak meghalnék
Mindenkinek csak szenvedést okozok magam körül.«"^19
Az emberi kapcsolatok ellentmondásossága, amely ennél a férfinál is megfigyelhető, gyakori
jelenség a traumát átélt emberek között Mivel nehézségeik vannak az intenzív düh szabályozása
terén, a túlélők két véglet között ingadoznak: hol kontrollálatlan dühkitöréseik vannak, hol pedig
képtelenek elviselni bármiféle erőszakot. Ez a férfi egyrészt együttérzéssel, védelmezőn közeledett
másokhoz, és még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy valakit bántanak, másrészt családjával
blacktrush
(BlackTrush)
#1