szemben hirtelen haragú és ingerlékeny volt. Kínjainak egyik forrása épp saját következet* lensége
volt.
Hasonló ingadozás jelenik meg az intimitás szabályozásában is. A trauma arra készteti az embert,
hogy visszahúzódjon a közeli kapcsolatokból, ugyanakkor elkeseredetten keresse azokat. Az
alapvető bizalom mélységes megingása, a gyakori szégyenérzés, bűntudat és kisebbrendűségi érzés,
valamint a társas életben esetlegesen felbukkanó traumára emlékeztető jelek elkerülésének igénye
mind az intim kapcsolatoktól való visszavonulásra ösztönzik a túlélőt. A traumatikus esemény
okozta rettegés ugyanakkor felerősíti a védelmet nyújtó emberi kötődések iránti szükségletet, így a
traumatúlélő sokszor az elszigetelődés és a másokba való szorongással telt kapaszkodás végletei
között vergődik. A trauma dialektikája nemcsak a túlélő lelki életében működik, hanem közeli
kapcsolataiban is, ami a szélsőségek között ingadozó, intenzív, ugyanakkor instabil kapcsolatokhoz
vezet. Egy nemierőszak-túlélő így idézi fel, hogyan rombolta le benne a trauma a másokhoz való
tartozás érzését: „Lehetetlen elmondani, mi zajlott le bennem. Egyre jobban elveszítettem a
kontrollt az életem felett. Soha azelőtt nem éreztem ilyen rettegést és tehetetlenséget. Ügy éreztem,
mintha az egész világot kihúzták volna alólam, és magamra hagyva sodródtam volna a sötétben.
Borzalmas rémálmaim voltak arról, hogy újra megerőszakolnak. [...] Rettegtem az emberek
társaságától, és rettegtem az egyedülléttől."^20
A traumát átélt emberek alapvető énstruktúráikban szenvednek sérülést. Elveszítik hitüket
önmagukban, a többi emberben és Istenben. A megalázottság, a bűntudat és a tehetetlenség
megtapasztalása lerombolja önértékelésüket. Az intimitás iránti vágy és az attól való félelem erős,
egymással ellentétes érzései aláássák az intimitásra való képességüket. A traumát megelőzően
kialakított identitásuk visszavonhatatlanul megsemmisül. Nancy Ziegenmayer nemieröszak-túlélő
így emlékezik meg énje elvesztéséről: „Azt az embert, aki 1988. november 19-ének reggelén
voltam, elvették tőlem és a családomtól. Soha életemben nem leszek többé ugyanaz."^21
Sérülékenység és rugalmasság.
A pszichés sérülés legfőbb meghatározója a traumatikus esemény természete. Az egyéni
személyiségjegyek nem sokat számítanak az emberi alkalmazkodóképességet meghaladó
eseményekkel szemben.^22 Akár az érintett személyek számát, akár a sérülés mélységét és tartósságát
tekintjük, a trauma súlyossága és az általa okozott pszichés károsodás között egyszerű, közvetlen
összefüggés van.^23 A háborús és természeti katasztrófák hatásait leíró tanulmányok egyfajta „dózis
—reakció-görbét" dokumentálnak: minél erösebb a traumatikus hatás, annál magasabb a lakosság
körében a poszttraumás stressz zavar tüneteit mutatók százalékos aránya.^24
A vietnami veteránok civil életbe való visszailleszkedését vizsgáló országos tanulmányban a
veteránokat frontra nem került társaikkal és egy civil kontrollcsoporttal hasonlították össze. Tizenöt
évvel a háború után a harctéri eseményeknek nagymértékben kitett veteránok több mint egyharmada
(36 százalék) még mindig kimerítette a poszttraumás stressz zavar diagnosztikai ismérveit, míg a
harcoknak közepes és kismértékben kitett veteránok 9 százaléka, a Vietnamban nem járt veteránok
4 százaléka, a civil lakosságnak pedig 1 százaléka szenvedett poszttraumás zavarban.^23 A frontról
való hazatérést követően közel kétszer annyi veteránnak voltak poszttraumás tünetei, mint a
felmérés idején. Négy. harcoknak erősen kitett katona közül nagyjából három szenvedett a
poszttraumás tünetegyüttes valamely formájától.^26
Egy meglehetősen erős traumával szemben senki sem maradhat ellenálló. Lenore Terr elrabolt,
majd egy barlangban magukra hagyott iskolás gyerekekről szóló tanulmányában arra az eredményre
jutott, hogy minden egyes gyerek mutatott valamiféle poszttraumás tünetet mind közvetlenül az