hogy kölcsönös hűségük és odaadásuk megvédheti őket a veszélytől. Még a halálnál is jobban
félnek az egymástól való elszakadástól. A második világháborúban a katonai pszichiáterek
felfedezték, hogy a katonák elszakítása egységüktől nagymértékben súlyosbítja a harctéri traumát.
Herbert Spiegel pszichiáter leírja, milyen stratégiával próbálta megóvni a katonák egymás iránti
kötődését és helyreállítani alapvető biztonságérzetüket: „Tudtuk, hogy ha a katona egyszer elszakad
az egységétől, akkor elveszett. így ha valamelyikükön kezdett kitörni a pánik, hagytam, hogy a
konyhán éjszakázzon, mert az egy kicsit mögöttünk volt, védettebb helyen, ám még a mi
egységünkhöz tartozott. Ott voltak a szakácsok, én meg meghagytam nekik, hogy pihenjenek, vagy
néha még valami altatót is adtam. Ilyen volt nálam a gyengélkedő. A traumás neurózis ugyanis
sosem egyetlen pillanat alatt jelentkezik. A kezdeti szakaszban inkább csak zavarodottság és
kétségbeesés. Ha a környezet ilyenkor rögtön bátorítást és támogatást nyújt a személynek,
elkerülhető a legrosszabb."^48
Amint a katona hazatért, a biztonság és védelem kérdése általában már nem probléma. Civil
katasztrófák és szokványos bűncselekmények esetében az áldozat szűkebb családja és baráti köre
rendszerint hasonlóképpen összefog, hogy menedéket és biztonságot teremtsen az áldozat számára.
A szexuális és a családon belüli erőszak esetében azonban előfordulhat, hogy az áldozat a támadást
követően sincs biztonságban. A nemi erőszaknál például az áldozat a legtöbb esetben ismeri az
elkövetőt, aki lehet egy ismerős, munkatárs, családi jóbarát, a férj vagy egy szerető.^49 Továbbá a
nemi erőszak elkövetője a közösségen belül rendszerint magasabb státussal rendelkezik az
áldozatnál. Az áldozathoz legközelebb álló emberek nem feltétlenül sietnek a segítségére.
Előfordulhat, hogy a közösség inkább az elkövető, semmint a nő mellé áll. Ahhoz, hogy az áldozat
elkerülje az elkövetőt, gyakran vissza kell vonulnia addigi társas szférája valamely részéből.
Nemegyszer megtörténik, hogy a nőt kiközösítik iskolájából, munkahelyéről vagy
kortárscsoportjából. Egy megerőszakolt kamaszlány leírja, hogyan kezdték társai elkerülni: „Utána
olyan volt, mintha megállás nélkül lefelé csúsztam volna a lejtőn. Egyetlen lány sem hívhatott meg
magukhoz, a fiúk pedig megbámultak az utcán, amikor az iskolába mentem. Rossz hírem lett, és ez
végigkísért az egész középiskolán."^50
így a túlélő félelmét, bizalmatlanságát és elszigeteltségét nemegyszer még fokozza azoknak az
embereknek az értetlensége vagy nyílt ellenségessége, akikhez segítségért fordul.
A legkiszolgáltatottabb helyzetbe azonban akkor kerül, amikor az elkövető a férje vagy a partnere,
hiszen ilyenkor éppen az az ember a veszély forrása, akinél normál körülmények között biztonságot
és védelmet kereshetne.
Ezzel szemben, ha a túlélő olyan szerencsés, hogy családjánál, partnerénél vagy barátainál
támogatásra lel, gondoskodásuk és védelmük nagyban elősegítheti gyógyulását. Burgess és
Holmstrom nemierőszak túlélőket vizsgáló kutatásuk során arra a megállapításra jutottak, hogy a
gyógyuláshoz szükséges idő összefügg a túlélő intim kapcsolatainak minőségével. Általában
gyorsabban gyógyultak azok a nők, akiknek partnerükkel stabil intim kapcsolatuk volt, mint azok,
akiknek nem.^51 Hasonló eredményre jutott egy másik követéses felmérés is: a legtünetmentesebbek
azok a túlélők voltak, akiknek a legtöbb intim, szeretetteljes kapcsolata volt férfiakkal.^52
Az alapvető biztonságérzet visszaállítása után a túlélőnek mások segítségére van szüksége pozitív
énképe újraépítéséhez. Helyre kell állítania az intimitás és az agresszió szabályozását, amelyet a
trauma megzavart. Ehhez a környezetnek türelemmel kell fogadnia a túlélő közelség- és
távolságigényének váltakozását, és tiszteletben kell tartani autonómiájának és önkontroljának
visszaszerzésére irányuló törekvéseit. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a túlélő kontrollálatlan
agresszív kitöréseit mindenképpen tolerálni kell. Az ilyen tolerancia valójában hátráltatja a
gyógyulást, mivel végső soron csak a túlélő bűntudatát és szégyenét növeli. A személy saját
értékébe vetett bitének visszaállításához inkább azt az autonómia iránti igényt kell tiszteletben
tartani, amely a kora gyerekkori pozitív önértékelés kialakulását is elősegítette.
blacktrush
(BlackTrush)
#1