Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

emlékei szigetelik el, amelyeknek szemtanúja és elkövetője volt, hanem különleges státusa is,
amely szerint ő a háború kultuszának beavatottja. Úgy hiszi, nincs az a civil - de főleg nincs az a nő
vagy gyerek -, aki képes lenne felfogni a gonoszsággal és a halállal való szembesülését. Az
idealizálás és a lenézés keverékével tekint a civilekre: ők ártatlanok és tudatlanok. Önmagát viszont
egyszerre látja felsőbbrendű, ám tisztátalan lénynek. Megszegte a gyilkosság tabuját. Káin jelét
viseli magán. Egy vietnami veterán így emlékszik vissza a bemocskoltság ezen érzésére:
A város nem tudott beszélni, és nem akart hallani. O ugyan megkérdezhette volna: „Na, szeretnétek
hallani a háborúról?", ám az emberek csak pislogni tudtak, meg a vállukat vonogatni. Nem voltak
emlékeik, így hát bűntudatuk sem volt. Az adókat befizették, a szavazatokat megszámolták, a
kormányhivatalok pedig sietősen, előzékenyen tették a dolgukat Sietős és előzékeny város volt
Szart se tudott a szarról, és nem is akart tudni róla. [A veterán] hátradőlt és azt latolgatta, mi
mindent tudna mesélni erről a témáról. 0 aztán ismeri a szart. Ez a szakterülete. Különösen a szaga,
de állagának és izének számos változata is. Egy nap majd előadást tart a témáról, öltönyt-
nyakkendőt vesz, kiáll a Kíwanis Klub válogatott tagsága elé, és az összes szart elmondja a
rohadtaknak, amit olyan jól ismer. Esetleg még mintát is osztogat belőle.
A civilek túl gyakran hiszik azt, hogy a frontot megjárt veterán más ember, katonai szolgálatát vagy
idealizálják, vagy elbagatellizálják, miközben nem akarják részleteiben tudni, hogy konkrétan miből
állt ez a szolgálat. A háborús emlékek felidézésének társas támogatása - amennyiben egyáltalán
létezik - általában a csak veteránokból álló közegre korlátozódik. A háború története ezért szigorúan
egy bizonyos korszakban élő férfiak között marad, elszigetelve a tágabb társadalomtól, amely két
nemből és több generációból áll. így a trauma fixálódását - az időben megfagyott pillanat érzését -
jó eséllyel állandósítják azok a társadalmi szokások, amelyek a katonák a társadalom többi részétől
való elkülönülését támogatják.^64
A nemi erőszak túl élők - bár más okok miatt - a társadalmi megítélés kapcsán hasonló
nehézségekkel kerülnek szembe. Az emberek őket is tisztátalannak tekinthetik. Igen gyakoriak a
mereven megítélő attitűdök, amelyektől a túlélőhöz legközelebb álló emberek sem mentesek. A
férjeknek, szeretőknek, barátnőknek, barátoknak és családtagoknak mind előre kialakult
elképzeléseik vannak arról, hogy mi számít nemi erőszaknak, és az áldozatnak hogyan kell
reagálnia rá. A saját valós élményei és a nemi erőszakot Övező hiedelmek közötti hatalmas
szakadék miatt sok túlélő számára a kételkedés válhat központi problémává. A háborúból hazatérő
veteránokat minden bizonnyal frusztrálják családtagjaik háborúról alkotott naiv és irreális
elképzelései, ám legalább azt elismerik róluk, hogy valóban megjárták a háborút. A nemi erőszak
áldozatainak még ez sem jár. A nők által testi-lelki épségük elleni támadásként megélt
cselekmények nagy részét egyáltalán nem tekintik erőszaknak - még az áldozathoz legközelebb
állók sem. A túlélők ily módon kényszerű döntési helyzetbe kerülnek: vagy kifejezik álláspontjukat,
vagy megtartják másokhoz fűződő kapcsolataikat. Ilyen körülmények között sok nő számára már az
is nehézséget okoz, hogy megnevezze az átélt tapasztalatot.^65 Az öntudatra ébredés első lépése a
nemi erőszak egyszerű megnevezése.^66
A hagyományos társadalmi attitűdök a legtöbb esetben nemhogy nem ismerik el a nemi erőszakot,
hanem közös beleegyezésen alapuló szexként értelmezik, amiért az áldozat felelős. így a nők
döbbenetes törést fedeznek fel tényleges élményeik és a társadalmilag megteremtett valóság
között.^67 Rájönnek, hogy a nemi erőszakkal nemcsak erőszakot tettek rajtuk, de meg is
becstelenítették őket. Még a vereséget szenvedett katonáknál is mélyebben megvetik őket, hiszen
nem ismerik el róluk, hogy egy eleve egyenlőtlen küzdelemben veszítettek. Sőt, sokszor még a
nőket hibáztatják, amiért megszegték a rájuk vonatkozó erkölcsi szabályokat, és „maguknak
keresték a bajt'*. Egy túlélő így emlékezik vissza, hogyan kritizálták és hibáztatták öt: „Szörnyű
volt, hogy [anyám] nem hitte el. hogy megerőszakoltak. Meg volt győződve, hogy biztos én
provokáltam ki a dolgot valamivel. [...] [A szüleim] addig ismételgették, hogy nem is erőszakoltak
meg, hogy a végén már magam is kételkedni kezdtem benne Talán tényleg én akartam. Az emberek