hallgattak kezdett veszélyérzetükre, amivel elszalasztották a menekülés esélyét^72 Az áldozatok
legtöbbször a konfliktustól vagy a kínos társas helyzettől való félelmük miatt nem cselekszenek
időben. Azok a túlélők, akik nem hallgattak „megérzéseikre", utólag gyakran dühösen bírálják
önmagukat, hogy „hülyék" és „naivak" voltak. A kíméletlen önvád reális megítéléssé alakítása
elősegíti a gyógyulást. A nemi erőszak kevés pozitív következményeként a túlélők általában azt az
elhatározásukat emelik ki, hogy a jövőben önállóbbak lesznek, bátrabban hagyatkoznak saját
észleléseikre és érzéseikre, és jobban felkészülnek a konfliktusok és veszélyhelyzetek kezelésére.^73
A túlélő szégyenét és bűntudatát tovább mélyítheti a durva elítélés, ám ezeket az érzéseket a
felelősségtől való teljes felmentés sem oldja fel A túlságosan leegyszerűsített felmentés ugyanis -
legyen bármilyen jószándékú - azt jelzi, hogy a másik nem hajlandó szembenézni azzal a kínzó
erkölcsi dilemmával, amivel a túlélő szembesült A túlélő nem feloldozást vár azoktól, akik
tanúságot tesznek mellette, hanem elfogulatlanságot, együttérzést és hajlandóságot, hogy
osztozzanak vele abban a bűntudattól terhes tudásban, hogy szélsőséges helyzetekben mi minden
történhet az emberrel.
Végezetül, a túlélőnek veszteségei gyászolásához is szüksége van a körülötte lévők segítségére.
Végső soron minden klasszikus írás felismeri, hogy a gyász és a rekonstrukció a traumatikus
életesemények feldolgozásának elengedhetetlen része. A gyász normál folyamatának
befejezetlensége állandósítja a traumás reakciót. Lifton megjegyzi, hogy „a feldolgozatlan vagy
befejezetlen gyász holtpontot és megrekedést eredményez a traumás folyamatban"^74. A háborús
veteránokat kezelő Chaim Shatan a veteránok „beékelődött gyászáról" beszél.^75 Egy közönséges
halálesetnél a gyászolót számos társas rituálé veszi körül és támogatja folyamatában A társadalmi
traumákat követő gyász ezzel szemben semmilyen bevett, közösségi rituáléban nem nyer elismerést
E támasz hiányában rendkívüli módon megnő a patologikus gyász és a súlyos, elhúzódó depresszió
esélye.
A közösség szerepe...................................-^
Az ÉRTELMES VILÁGBAN VALÓ HIT visszaszerzésének előfeltétele, hogy a túlélő másokkal is
megoszthassa traumatikus élményeit. Ehhez nemcsak a hozzá közel állók, hanem a tágabb közösség
segítségét is igényli. A közösség reakciója erősen kihat a trauma végleges feldolgozására. A trau-
matúlélö és a közösség közötti megbomlott kapcsolat helyreállítása két dologtól függ: a traumatikus
esemény nyilvános elismerésétől és valamiféle közösségi cselekvéstől. Ha nyilvánosan elismerik,
hogy valakit bántalom ért, a közösségnek elkerülhetetlenül cselekednie kell: meg kell állapítania,
hogy ki a felelős a bántalomért, és jóvá kell tennie az okozott kárt. A környezet e két reakciója - az
elismerés és a jóvátétel - alapvetően szükséges a túlélő rend- és igazságérzetének újjáépítéséhez.
A háborúból visszatérő katonák mindig is nagyon érzékenyek voltak a hazatéréskor kapott
támogatás mértékére. A visszatérő katonák a kézzelfogható, nyilvános elismerés bizonyítékait
keresik. A katonák minden háború után nehezményezik a köztudat, az érdeklődés és a figyelem
általános hiányát - attól félnek, hogy áldozataikat rövid időn belül elfelejtik.^76 Az első világháborús
veteránok a háborút keserűen csak a „Nagy Kimondhatatlanként" emlegették.^77 Amikor
veteráncsoportok szerveződnek, elsőként arra törekszenek, hogy egykori szenvedésük ne tűnhessen
el nyomtalanul a nyilvános emlékezetből. Ezért ragaszkodnak annyira a kitüntetésekhez,
emlékművekhez, felvonulásokhoz, nemzeti ünnepekhez és más nyilvános megemlékezésekhez
éppúgy, mint a sebesüléseikért járó egyéni kártérítéshez. Ám a háború valóságának érzelgős el
torzítása miatt a veteránok elismerés utáni vágyát még a nyilvános megemlékezések is ritkán
elégítik ki. Egy Vietnamot megjárt veterán így fogalmazza meg a háború borzalmának tagadására
irányuló általános tendenciát: „Ha az ember egy háborús történet végét felemelőnek érzi, vagy úgy
érzi, hogy a becsület egy darabkája mégis megmenekült az enyészettől, akkor ő is egy ősi, aljas
hazugság áldozata."^78