A katonák az elismerésen túl azt a választ is keresik, hogy a halállal és gyilkolással való
szembesülésük milyen erkölcsi jelentéssel bír a civil közösség szemében. Tudniuk kell, hogy
tetteiket az emberek hősiesnek vagy szégyentelinek, bátornak vagy gyávának, szükségesnek és
célszerűnek vagy értelmetlennek tartják. A reális, elfogadó közösségi légkör jelentősen segíti a
katonák civil életbe való visszailleszkedését. Az elutasító légkör fokozza elszigeteltségüket.
A közösségi elutasítás egyik hírhedt példája a közelmúlt történelmében a vietnami háború, amelyet
hadüzenet és a demokratikus döntéshozatal bármiféle formális ratifikációja nélkül vívtak. Annak
ellenére, hogy az Egyesült Államok kormánya a háborút illetően nem tudott se nyilvános
konszenzust kialakítani, se reális hadi célokat megfogalmazni, mégis több millió fiatal fiút sorozott
be. Ahogy a háborús veszteségek mind magasabbak lettek, úgy nőtt a nyilvánosság
háborúellenessége. A háborúellenes érzelmek leküzdésére tett kísérletek olyan politikai döntésekhez
vezettek, amelyek a katonákat mind a polgári lakosságtól, mind egymástól elszigetelték. A
katonákat egyénileg vezényelték Vietnamba, majd irányították haza, nem volt lehetőségük
szervezett búcsúztatásra, nem tudtak kötődést kialakítani egységük tagjaihoz, és hazatérésükkor
nem fogadta őket nyilvános ünneplés. A hazatérő katonák olyan politikai konfliktusban találták
magukat, amelyet a politikusoknak még azelőtt kellett volna megoldaniuk, hogy a katonák életét
kockára tették volna. így a frontról visszatérve másodszor is traumatízálódtak, amikor
szembesülniük kellett annak a háborúnak a nyilvános kritikájával és elutasításával, amelyet
megvívtak és elveszítettek.^79
A legjelentősebb nyilvános hozzájárulás a vietnami katonák gyógyulásához valószínűleg a
Vietnami Háború Emlékművének létrehozása volt Washingtonban. Az emlékmű, amely egyszerűen
név és dátum szerint felsorolja a halottakat, ezen elismerés révén a közös gyász színhelyévé vált. A
katonák „beékelődött gyásza" könnyebben feldolgozható, ha a közösség is elismeri fájdalmát saját
vesztesége felett. Ez az emlékmű a háború nagyságát és hősiességét ünneplő más emlékmüvekkel
ellentétben szent hellyé, zarándokhellyé vált. Az emberek eljönnek, hogy lássák a neveket, és
megérintsék a falat. ígéreteket és feljegyzéseket visznek a halottaknak - a bocsánatkérés és a hála
kifejezéseit. Ken Smíth vietnami veterán, aki jelenleg vietnami veteránok számára szervez
szolgáltatásokat, így írja le az emlékműnél tett első látogatását: „Eszembe jutottak a srácok,
eszembe jutottak szagok, eszembe jutottak pillanatok. Eszembe jutott az eső, eszembe jutott a
karácsonyeste, eszembe jutott, ahogy eljöttem. Sok szörnyűség történt ott velem - eszembe jutottak
azok is. Eszembe jutottak az arcok. Emlékeztem. [...] Vannak, akiknek olyan ez a hely, mint egy
temető. Nekem inkább olyan, mint egy templom. Mint valami vallásos élmény. Egyfajta katarzis.
Nehezen tudom ezt másnak elmagyarázni: én is része vagyok az egésznek, és mindig is része
leszek. És mert sikerült megbékülnöm ezzel a gondolattal, képes voltam erőt meríteni ahhoz, amit
most csinálok."^80
A civil élet traumáit elszenvedő túlélők számára ugyanígy a nyilvános elismerés és az igazságtétel
kérdése a legfőbb probléma. Az elismerés és a kártalanítás hivatalos színtere ezekben az esetekben
azonban az igazságszolgáltatás intézményrendszere, amely a szexuális és a családon belüli erőszak
áldozataihoz meglehetősen ellenségesen viszonyul. Az elismerés alapvető szintjén, a törvény előtt a
nők gyakran elszigeteltek és láthatatlanok. A nők által megélt valóság és annak jogi meghatározása
közötti hatalmas ellentmondások gyakran hatékonyan visszatartják a nőket attól, hogy az
igazságszolgáltatás formális rendszerében részt vegyenek.
A nők hamar rájönnek, hogy a nemi erőszak csak elméletileg bűncselekmény. A gyakorlatban
annak a mércéje, hogy mi számít nemi erőszaknak, nem a nők által tapasztalt erőszak mértéke,
hanem az, ha a kényszerítés a férfiak szemében elfogadhatónak tűnő mértéket is túllépi. Ez a szint
pedig meglehetősen magas. Catherine MacKinnon jogtudós szavaival: „a nők szemszögéből a nemi
erőszak nem tiltott, hanem szabályozott" cselekedet.^81 A hagyományos jogi normák kizárólag
azokban az esetekben ismerik el a nemi erőszak bűncselekményét, ha az elkövető olyan mértékben
használta testi erőfölényét, amely messze túllépte a nő megfélemlítéséhez rendszerint szükséges
blacktrush
(BlackTrush)
#1