éreztem abban a pillanatban, azt nem [az őr], hanem apám iránt éreztem. Dühös voltam rá, amiért
nem tudta, hogyan kerülje el Idek tombolását Ezt tette velem a koncentrációs táborbeli élet."^25
Logikusan persze érvelhetnénk azzal, hogy semmi értelme nem lett volna, ha a fiú apja segítségére
siet, hiszen támogatása aktív kimutatásával csak még nagyobb veszélybe sodorta volna
mindkettőjüket. Az effajta érvelés azonban sosem hoz valódi megnyugvást az áldozat számára, aki
mélyen megalázottnak érzi magát tehetetlensége miatt. Méltóságát még dühének átélése sem őrzi
meg, mivel az ellenség akarata még dühét is elfordította, és a szeretett személyre irányította. A
szégyen és a vereség-érzet forrása nemcsak az, hogy nem avatkozott közbe, hanem az a felismerés
is, hogy rájött: fogvatartói még a lelkét is megkaparintották.
A bebörtönzött foglyok, még azok is, akiknek sikerült ellenállniuk, jól tudják, hogy különösen erős
nyomás hatására bárkit meg lehet törni. Ennek a folyamatnak általában két szakaszát különítik el.
Az első szakasz akkor teljesedik be, amikor az áldozat a túlélés érdekében feladja belső
autonómiáját, világnézetét, erkölcsi elveit vagy másokhoz való kötődéseit. Érzései, gondolatai,
kezdeményezőképessége és megítélési képessége kikapcsol.
108
Henry Krystal holokauszt-túlélökkel foglalkozó pszichiáter ezt az állapotot „robotizációnak"
nevezi.^26 Azok a foglyok, akik átélték ezt a pszichológiai állapotot, gyakran úgy írják le önmagukat,
mintha valami nem emberi életformává redukálódtak volna. Lovelace így idézi fel, hogyan jutott el
a lealacsonyodásnak erre a fokára, amikor prostitúcióra és pornográfiára kényszerítették: „Az elején
még biztos voltam benne, hogy Isten majd segít elmenekülnöm, de idővel aztán megingott a hitem.
Egyre jobban féltem, lassan már mindentől rettegtem. A szökésnek még a puszta gondolata is
rettegéssel töltött el. Minden létező módon megaláztak, megfosztottak minden méltóságomtól,
állattá, majd végül vegetáló növénnyé alacsonyítottak. Ami erőm volt, az is kezdett elhagyni.
Mindent felemésztett a puszta túlélés feladata: már az is győzelem volt, ha eljutottam a másnapig."^27
Hasonló megalázottságról számol be Jacobo Timerman könyvkiadó és író, akit eltérő politikai
nézetei miatt zártak börtönbe és kínoztak meg: „Bár a fájdalom nagyságát nem tudom leírni, talán
mégis adhatok némi tanácsot azoknak, akiket a jövőben kínoznak majd meg. [...] Házi örizetem
másfél éve alatt sokat gondolkodtam a kínzások alatt és a magánzárkában tanúsított
magatartásomon. Rájöttem, hogy ösztönösen teljesen passzív hozzáállást alakítottam ki. [...] Úgy
éreztem, növénnyé válok, minden logikus érzelmet és érzetet letéve, félelem, gyűlölet, bosszúvágy
nélkül, hiszen bármilyen érzelem vagy érzet értelmetlen energiapazarlás lett volna."^28
A lelki lealacsonyodásnak ez az állapota még visszafordítható. Az áldozatok gyakran leírják, hogy
fogságuk alatt a megadás és az aktívabb ellenállás között ingadoztak. Az ember megtörésének
második, visszafordíthatatlan fázisa akkor következik be, amikor az áldozat már nem akar tovább
élni. Ez azonban nem ugyanaz, mint az öngyilkosság fontolgatása. A fogságban tartott emberek
folyamatosan együtt élnek az öngyilkosságról való fantáziálással, ám esetleges öngyilkossági
kísérleteik a legkevésbé sem összeférhetetlenek azzal az általános elhatározásukkal, hogy életben
maradnak. Timerman az ilyen szélsőséges helyzetekben feltámadó öngyilkossági vágyat az
ellenállás és a büszkeség jeleként értelmezi. Az öngyilkosság, mint megállapítja, „azt jelenti, hogy
az ember bevezet valamit a mindennapi életébe, ami ugyanolyan fontos, mint az öt körülvevő
erőszak. [...] Olyan, mintha az ember egyenrangúvá válna fogvatartóival."^29 Az öngyilkossághoz
való ilyen hozzáállás aktív, mivel megőrzi a belső kontroll érzetét. Az éhségsztrájkólóhoz
hasonlóan a fogoly itt is azzal fejezi ki ellenállását, hogy akár az életének is hajlandó véget vetni.
Ezzel szemben az életvágy elveszítése az utolsó stádiumot jeleníti meg abban a folyamatban,
amelyet Timerman a „teljes passzivitás attitűdjének"
blacktrush
(BlackTrush)
#1