felvételeként említ. A náci koncentrációs táborok túlélői is leírják ezt a minden esetben végzetes
állapotot, amelynek a „muzulmán** nevet adták. A reményvesztettség és lealacsonyodás e pontján
a foglyok már nem próbáltak ételhez jutni vagy testüket melegen tartani, és nem tettek semmit a
verések elkerüléséért. Elő halottaknak tekintették őket.^30 A szélsőséges helyzetek túlélői gyakran
emlékeznek egy fordulópontra, amikor kísértést éreztek, hogy átadják magukat e végső állapotnak,
de mégis úgy döntöttek, hogy aktívan küzdeni fognak életben maradásukért. Hearst így írja le
fogságának ezt a pillanatát:
Tudtam, hogy a fogság egyre jobban elgyengít. Ekkor azonban úrrá lett rajtam az az érzés, hogy
haldoklóm. Érzékeltem a határt, ahonnan már nincs visszatérés, és éreztem, hogy ezen a
határvonalon állok. A testem kimerült, az eröm elhagyott. Már akkor sem tudtam volna felállni, ha
azt mondják: szabad vagy, elmehetsz. [...] Olyan fáradt voltam, annyira fáradt. Nem akartam mást,
csak aludni. De tudtam, hogy az alvás veszélyes lenne, halálosan veszélyes. Hogy úgy járnék, mint
az az ember, aki eltévedt a sarki hómezőkön, és leült, hogy aludjon egy kicsit, és soha többé nem
ébredt fel. Elmém hirtelen megelevenedett, és az egész helyzet tudatára ébredt. Láttam, mi történik
velem, mintha csak a testemen kívül lettem volna. [...] Néma csatát vívtam abban a kamrában, és az
elmém győzött. Határozottan és világosan eldöntöttem, hogy nem halok meg, legalábbis a saját
elhatározásomból nem. Minden erőmmel a túlélésért fogok küzdeni.^31
A krónikus trauma szindrómája
A hosszantartó, ismételt traumának kitett embereknél a poszttraumás stressz zavar olyan
alattomos és progresszív formája alakul ki, amely a teljes személyiséget eluralja és aláássa. Míg az
egyszeri, akut trauma áldozata az esemény után úgy érzi, „nem önmaga", a krónikus trauma
áldozatának olyan érzése lehet, hogy visszavonhatatlanul megváltozott, vagy akár elveszítheti azt az
érzést is, hogy egyáltalán van énje.
A traumát átélt ember legnagyobb félelme, hogy a szörnyűség pillanata visszatér, és a krónikus
bántalmazás áldozatainál e félelem ténylegesen valóra is válik. Ezért nem meglepő, hogy a trauma
ismétlődése felerősíti a poszttraumás stressz zavar hiperarousales tüneteit. A krónikusan
traumatizált emberek állandóan hiperéberek, folyamatosan szoronganak és izgatottak. Elaine
Hilberman pszichiáter leírja a bántalmazott nők állandó rettegését: „Még az erőszakra távolról
emlékeztető események is erős félelmet váltottak ki, mint például a szirénázás, a mennydörgés vagy
egy ajtócsapódás. Krónikusan rettegtek a közelgő végzettől, mintha minden pillanatban valami
rettenetes dolog lenne készülőben. Az esetleges veszély bármely szimbolikus vagy valós jele
megemelkedett aktivitást, izgatottságot, fel-alá járkálást, sikítást és sírást váltott ki belőlük. Ezek a
nők állandó készenléti állapotban voltak; képtelenek voltak a lazításra vagy az alvásra. Szinte
mindegyiküknek rémálmai voltak, amelyekben az erőszak és a veszély témái leplezetlenül jelentek
meg."^32
A krónikus traumának kitett emberek elvesztik a testi nyugalom- és kényelemérzet alapállapotát.
Lassan az az érzés alakul ki bennük, hogy testük ellenük fordult. Nemcsak álmatlanságról és
idegességről számolnak be mind gyakrabban, hanem különféle testi tünetekről is. Különösen
gyakoriak a feszültség keltette fejfájások, az emésztőrendszeri zavarok, az alhasi, háti és
medencetáji fájdalmak. A túlélők reszketésről, fulladásérzésről és felgyorsult szívverésről
panaszkodnak. A náci holokauszt túlélőivel készített tanulmányok azt mutatják, hogy gyakorlatilag
minden túlélőnél megfigyelhetők pszichoszomatikus reakciók.^33 Hasonló megfigyelésekről
számolnak be a délkelet-ázsiai koncentrációs táborok menekültjeinél is.^34 Egyes túlélők a hosszú
fogság okozta sérülést testi tüneteikben vélik felfedezni. Az is előfordul, hogy állapotukhoz oly
mértékben hozzászoknak, hogy többé már nem ismerik fel a kapcsolatot testi distressz-tüneteik és
az egykori rettegés között, amelynek légkörében e tünetek kialakultak.