A tartós, ismételt trauma túlélőinél a poszttraumás stressz zavar emlékbetöréses tünetei is kitartóan
fennmaradnak. Az egyszeri, akut traumát kővető emlékbetöréses tünetekkel szemben, amelyek
néhány hét vagy hónap elmúltával általában csökkenni szoktak, e tünetek többé-kevésbé változatlan
formában még évekkel a fogságból való szabadulás után is fennmaradhatnak. A második
világháború és a koreai háború során hadifogságba esett katonákkal végzett vizsgálatok például
kimutatták, hogy a vizsgált személyek többségének a szabadulás után még 35-40 évvel is rémálmai
és visszatérő, élénk emlékbevillanásai voltak, valamint szélsőséges reakciókat mutattak minden
emlékeztető jelre, amely a hadifogságot idézte fel bennük.^33 Tüneteik súlyosabbak voltak, mint azon
katonáknak, akik nem kerültek fogságba.^36 Ugyanezt figyelték meg a náci koncentrációs táborok
túlélőinél, akik még 40 év múltán is kitartó, súlyos betöréses tünetekről számoltak be.^37
Ám a krónikusan traumatizált embereknél a poszttraumás stressz zavar tünetei közül az elkerülés
vagy beszűkülés válik a legerőteljesebbé. Amikor az áldozat minden erőfeszítése a puszta túlélésre
irányul, a pszichés beszűkülés lényegi alkalmazkodási formává válik. Ez a beszűkülés az élet
minden területére kiterjed: a kapcsolatokra, a hétköznapi tevékenységekre, iá gondolatokra, az
emlékekre, az érzelmekre, sőt még az érzékletekre is. Míg a fogságban a beszűkülés adaptív
képesség, idővel az elfojtott pszichés képességek egyfajta sorvadásához és a magányosságra
berendezkedett lelki élet túl fejlődéséhez vezet.
A fogságban élő emberek komoly jártasságra tesznek szert a módosult tudatállapotok
művészetében. A disszociáció, a gondolatok szándékos elfojtása, a bagatellizálás és az esetenkénti
nyílt tagadás segítségével fokozatosan megtanulják megváltoztatni az elviselhetetlen valóságot. A
megszokott pszichológiai nyelvben nincs is elnevezés a mentális manőverek ezen összetett,
egyszerre tudatos és tudattalan készletére. A legtalálóbb név talán a duplagondol, Orwell
meghatározása szerint: „A duplagondol azt a képességet jelenti, hogy valaki egyidejűleg két,
egymásnak ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja. Az [ember] tudja, hogy
milyen irányba kell megváltoztatnia emlékeit; tehát azt is tudja, hogy tréfát űz a valósággal; a
duplagondol alkalmazásával azonban mindjárt meg is nyugtatja magát, hogy a valóságon
semmilyen csorba nem esett. Az eljárásnak tudatosnak kell lennie, különben nem hajtható végre
kielégítő pontossággal; de ugyanakkor öntudatlannak is kell lennie, különben a hamisítás és a
bűntudat érzését kelti. [...] Még a duplagondol szó használatakor is szükség van a duplagondol
alkalmazására.' Az a képesség, hogy egyidejűleg egymásnak ellentmondó hiedelmeink legyenek, a
transzállapotok egyik fő jellemzője. Egy másik ilyen jellemző az észlelések módosításának
képessége. A foglyok gyakran egymásnak tanítják, hogy ezeket az állapotokat hogyan lehet kán
tálassal, imával vagy egyszerű hipnotikus technikákkal kiváltani.
- „Los desaparecidos" („az eltűntek"): Argentinéban a diktatúra idején több tízezer politikailag
ellenzékinek minősített embert hurcoltak el. Hollétükről semmilyen hivatalos információ nem
létezett, családtagjaik sokszor soha nem tudták meg, mi lett a sorsuk ./
Ezeket a módszereket tudatosan használják az éhség, a hideg és a fájdalom elnyomására. Alicia
Partnoy, egy Argentínában „eltűnt"" nő saját elsö sikertelen próbálkozását eleveníti fel, amikor
transzállapotba kívánt kerülni: „Valószínűleg az éhség volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet az
érzékelésen túli világ iránt. Azzal kezdtem, hogy ellazítottam az izmaimat. Úgy gondoltam, hogy az
elmém önnön súlyától megszabadulva majd abba az irányba indul, amerre én akarom. Ám
kísérletem kudarcba fulladt. Arra számítottam, hogy a lélek a plafonig emelkedve képes lesz
kívülről nézni a testemet, ahogy fekszik a vörös-csíkos, mocskos matracon. Nem egészen így
történt. Talán a lelki szemeimet is bekötötték."^3 Később, miután a többi fogolytól sikerült
megtanulnia néhány meditációs technikát, valóságészlelése megváltoztatásával már korlátozni tudta
testi fájdalomészlelését, valamint a rettegésre és megalázásra adott érzelmi reakcióit. Élményeit oly
mértékben sikerült disszociálnia, hogy azokat egyes szám harmadik személyben beszéli el:
- Vetkőzz lel