Alsóneműben állt, fejét magasra emelve. Várt.
- Mondtam, hogy mindent vegyél le!
A maradék ruháját is levette. Ügy érezte, mintha az őrök nem is léteznének. Mintha visszataszító
férgek lennének csupán, amiket egyszerűen kitörölhet az agyából azzal, ha valami kellemesre
gondol.^40
A hosszantartó bezártság és az elszigeteltség hatására egyes foglyokban olyan transzképességek
fejlődnek ki, amelyek csak a kiemelkedően jól hipnotizálható embereknél tapasztalhatók. Ezek
között szerepel a pozitív és negatív hallucinációk kialakításának, valamint az egyes
személyiségrészek leválasztásának képessége. Elaine Mohamed dél-afrikai politikai fogoly így ír a
fogsága alatti lélektani változásokról:
A börtönben hallucinálni kezdtem; valószínűleg azért, hogy megküzdjek az állandó magánnyal.
Emlékszem, valaki a tárgyalás idején ezt kérdezte: „Elaine. mit csinál?" Mert folyton a hátam
mögött csapkodtam a kezemmel. „Simogatom a farkamat" - válaszoltam. Mókusnak gondoltam
magam. A hallucinációim nagy része a félelemről szólt. A cellám ablakai túl magasan voltak ahhoz,
hogy kinézzek rajtuk, de többször volt olyan hallucinációm, hogy valami bemászik a cellámba,
például egy farkas. [...]
Elkezdtem beszélgetni magammal. A második keresztnevem Rose, de mindig utáltam ezt a nevet.
Néha én voltam Rose, aki Elaine-hez beszél, néha pedig Elaine voltam, aki Rose-hoz beszél. Úgy
éreztem, Elaine-részem az erősebb, Rose pedig az, akit megvetek. O volt a gyenge, aki sírt,
kiborult,nem bírta a fogságot, ét kezdett összeomlani. Elainc igenis képes volt kézben tartani a
dolgokat.^41
A transzállapotok használata mellett a foglyok a gondolatok tudatos korlátozásának, illetve
elfojtásának képességét is kifejlesztik. Ezt • gyakorlatot különösképpen a jövőre vonatkozó
gondolatokra alkalmazzák. A jövőre gondolni elviselhetetlen vágyakozást és reményt kelt. A
foglyok hamar rájönnek, hogy ezen érzelmeik sebezhetővé teszik őket a csalódással szemben, a
csalódás pedig kétségbeesetté teszi őket. Ezért figyelmüket tudatosan beszűkítik, és csak erősen
korlátozott célokra fókuszálnak. A jövő órákra vagy napokra szűkül.
Az időérzék módosulása a jövő kitörlésével kezdődik, ám a folyamat végül a múlt eltörléséhez
vezet. Azok a foglyok, akik aktívan ellenállnak, az elszigeteltség legyőzése érdekében tudatosan
őrizgetik magukban egykori életük emlékeit. Ahogy azonban egyre erősödik a kényszerítés, ét
ellenállásuk lassanként felmorzsolódik, elveszítik múltjuk folytonosságának érzését. A múlt, akár a
jövő, elviselhetetlenül fájdalmassá válik, hiszen az emlékek, akár a remény, újjáélesztik a vágyódást
mindaz iránt, amit elveszítettek. Ily módon a foglyok fokozatosan arra redukálódnak, hogy egy vég
nélküli jelenben éljenek. Az auschwitzi túlélő Primo Levi ezt az időtlen állapotot írja le: „1944
augusztusában mi, akik öt hónapja kerültünk be, már öregnek számítottunk. [...] Öreg [foglyok]
voltunk már, így bölcselkedtünk: ne keresd a dolgok értelmét, ne akarj a jövőbe látni, ne gyötörd
magad azzal, hogy vajon hogyan és mikor lesz vége az egésznek; ne kérdezz se mástól, se
önmagádtól. [...] Az élő ember szemében az időegységeknek értékük van. [...] Nekünk megállt a
történelem.**^43
A múlt és a jelen folytonosságában bekövetkezett törés gyakran a szabadulás után is megmarad.
Előfordulhat, hogy a fogoly azt a benyomást kelti, hogy visszatért a rendes időbe, miközben lelkileg
továbbra is a börtön időtlenségéhez kötődik. Miközben próbál visszatérni a normális életbe,
megesik, hogy a gondolatkontroll minden erejével tudatosan próbálja elfojtani vagy elkerülni
fogsága emlékeit. Ennek eredményeként a fogság krónikus traumája nem integrálható a személy
élettörténetébe. A hadifoglyokkal foglalkozó kutatások például megdöbbenve számolnak be arról,