Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

elkövetőnek sikerült őt teljes engedelmességre kényszerítenie, az áldozat az önálló kezdeményezés \
bármilyen formáját lázadásnak érzi. Mivel eleve megtorlásra számít, mi előtt bármit is tenne,
gondosan felméri környezetét.
A hosszantartó fogság aláássa vagy lerombolja a kezdeményezések viszonylag biztonságos
szférájának szokásos érzését, amelyen belül a környezet bizonyos toleranciával kezeli a
próbálkozásokat és hibákat.
Egy krónikus traumát átélt ember számára potenciálisan bármilyen cselekedet rettenetes
következményekkel járhat Nincs helye hibának. Rosencof arról ír, hogy folyamatosan büntetésre
számít: „Örökké össze vagyok görnyedve. Bárki kerül mögém, én megállok, hogy előreengedjem.
A testem állandóan ütésekre számít."^48
Az áldozatnak az az érzése, hogy az elkövető a szabadulás után is ott van vele, kapcsolati világa
jelentős módosulását jelzi. Az elkövetővel a fogság alatt kialakult kényszerkapcsolat, amely az
áldozat figyelmét szükségszerűen kisajátítja, beépül lelki életébe, és figyelmét a szabadulás után is
lefoglalja. Politikai foglyok esetében a kapcsolat továbbélése testet ölthet abban, ahogy
szabadulásuk után is nyomon követik fogvatartóik bűntetteit, vagy elvontabban a világban
ellenőrizetlenül tomboló gonosz erőkkel foglalkoznak. A börtönből kiszabadult foglyok
nemegyszer követik
őreik sorsának alakulását, és továbbra is félnek tőlük. A szexuális erőszak és a családon belüli
erőszak, valamint a szélsőséges vallási szekták foglyai esetében a kapcsolat ezen folytatása ennél
ambivalensebb formát ölthet: az áldozat sokszor továbbra is retteg korábbi fogva tartója tói, és fél,
hogy az egyszer majd megtalálja; ugyanakkor üresnek, zavarodottnak és értéktelennek érzi magát
nélküle.
Azoknál a politikai foglyoknál, akiket nem szigeteltek el teljesen, a fogvatartóval kialakult kóros
kapcsolatot jelentősen enyhítheti a hasonló sorsú társak iránti kötődés. Azok a szerencsés foglyok,
akik ki tudtak alakítani ilyen kapcsolatokat, megélhették azt a nagylelkűséget, bátorságot és
kitartást, amelyre az emberek szélsőséges helyzetekben képesek. Az erős kötődések kialakításának
képessége még a legpokolibb körülmények között is megmarad: a foglyok közötti barátságok még a
náci koncentrációs táborokban is virágzottak. Egy koncentrációs táborok foglyai között kialakult
kapcsolatokat vizsgáló kutatás azt találta, hogy a túlélők túlnyomó többsége egy-egy „stabil
párosba" tartozott. E hűséges baráti kapcsolatok alapját a kölcsönös támasz és védelem jelentette.
Az eredmények azt a következtetést valószínűsítik, hogy a „túlélés alapegysége" inkább a pár mint
az egyén volt.^49
Elszigetelt foglyok esetében, ahol nincs lehetőség a sorstársakkal való kötődés kialakítására, a páros
kötődés nemegyszer az áldozat és az elkövető között alakul ki, és az áldozat esetleg elkezdi úgy
érezni, hogy ez a kapcsolat a „túlélés alapegysége". Ez a „traumás kötődés" leginkább a túszként
fogvatartott embereknél figyelhető meg, akik eljutnak odáig, hogy fogvatartóikra megmentőként
tekintenek, szabadítóik iránt pedig félelmet és gyűlöletet éreznek. Martin Symonds
pszichoanalitikus és rendőrtiszt e folyamatot „pszichés infantilizmushoz" vezető kikényszerített
regresszióként írja le, amely „azt váltja ki az áldozatokból, hogy abba az emberbe kapaszkodjanak,
aki veszélyezteti az életüket".^50 Symonds e folyamatot rendszeresen megfigyelte olyan rendőrökön,
akiket szolgálat közben raboltak el és túszként fogva tartottak.
Ugyanez a traumás kötődés a bántalmazott nő és partnere között is megjelenhet.^51 A rettegés és a
megkönnyebbülés ismételt megélése, különösen egy szerelmi kapcsolat elszigeteltségén belül,
intenzív, hatványozással határos függőségérzéshez vezethet, amelyben a nő a bántalmazol
mindenható, csaknem isteni fensőbbséggel bíró tekintélyszemélynek érzékeli. A nő valószínűleg