retteg a férfi dühétől, ugyanakkor az erő, az útmutatás és az élet forrásaként tekinthet rá. Idővel a
kapcsolat rendkívül
különleges minőségűvé válik. Egyes bántalmazott nők elmondják, hogy egyfajta kivételes, szinte
irreális világba kerültek; magukévá tették partnerük grandiózus világlátását, és hűségük és alázatuk
bizonyításaként tudatosan elfojtották saját kételyeiket. Rendszeresen hasonló élményekről
számolnak be a totalitárius vallást felekezetekbe beiktatott szektatagok is.5J
Az áldozat számára még akkor sem lehetséges a fogság előtti időkre jellemző kapcsolatok egyszerű
újraalkotása, ha sikerült elmenekülnie fogvatartójától, mivel addigra már minden emberi
kapcsolatra a szélsőségek üvegén keresztül tekint. Éppúgy, ahogy a kezdeményezésében sem ismeri
a mértéktartó elköteleződést vagy kockázatvállalást, e tulajdonságok magában a kapcsolatban sem
léteznek. Nincsen olyan mindennapi kapcsolat, amely olyan intenzitást kínálna, mint a
bántalmazóval kialakított patológiás kötődés.
Az alapvető bizalom kérdése minden emberi érintkezésben felmerül. A szabadon bocsátott fogoly
számára egyetlen történet létezik: az atrocitás története. A szerepek száma korlátozott: valaki lehet
elkövető, passzív szemtanú, szövetséges vagy megmentő. Minden régi és új kapcsolathoz e
kimondatlan kérdés alapján közelít: „Te kinek az oldalán állsz?" Az áldozat legmélyebb megvetése
gyakran nem is az elkövető, hanem a passzív kívülálló felé irányul. A kényszerprostituált Lovelace
így beszél azokról, akik elmulasztották, hogy közbelépjenek: „A legtöbben nem is tudják, mennyire
elítélem őket, mert erről sosem beszélek. Egyszerűen csak törlöm őket a listáról - örökre. Ezek a
férfiak segíthettek volna rajtam, de a kisujjukat sem mozdították."^53 Ugyanezt a keserűséget és
elhagyatottságérzést fejezi ki a volt politikai fogoly Timerman is: „A holokauszt lényege nem
annyira az áldozatok száma, mint a hallgatás nagysága. És ami engem a legjobban nyomaszt: a
hallgatás megismétlődése."^5 *
A hosszantartó fogság minden emberi kapcsolatban törést okoz, és felerősíti a trauma dialektikáját.
A túlélő az intenzív kötődés és a rettegő visszahúzódás között ingadozik. Minden kapcsolat élet-
halál jelentőségűvé válik a szemében: kétségbeesetten kapaszkodhat abba az emberbe, akit
megmentőjének vél, hirtelen menekülni kezdhet attól, akit elkövetőnek vagy bűntársnak gondol,
kitartó hűséget és odaadást mutathat a felé az ember felé, akit szövetségesének hisz, és dühöt és
megvetést zúdít arra, akit Önelégült kívülállónak érzékel. E leosztott szerepek azonban a legapróbb
hibák vagy csalódások miatt egyik pillanatról a másikra átrendeződhetnek, mivel a másik ember
belső reprezentációja soha többé nem biztos.
118
Ismét nincsen helye hibának. Idővel aztán, minthogy a legtöbb ember megbukik ezeken a
teljesíthetetlen megbízhatósági teszteken, a túlélő kezd egyre inkább visszahúzódni kapcsolataiból.
Elszigeteltsége így szabadulása után is fennmarad.
A hosszantartó fogság alapvető változásokat eredményez az áldozat identitásában is. Az én összes
pszichológiai struktúráját - a testképet, mások belsővé tett képét, valamint azokat az értékeket és
ideálokat, amelyek a koherenciát és célt biztosítják a személy számára - megtámadták és
módszeresen megtörték. Ez a dehumanizálási folyamat sok totalitárius rendszerben odáig megy,
hogy az áldozatot még nevétől is megfosztják. Timerman „névnélküli rabnak" nevezi magát. A
koncentrációs táborokban a foglyok nevét nem-emberi jelzéssel - egy számmal helyettesítik. A
politikai és vallási kultuszokban, valamint a szervezett szexuális kizsákmányolás esetében az
áldozatnak gyakran új nevet adnak, hogy ezzel is jelezzék korábbi identitásának teljes eltörlését és
az új rendszernek való alávetettségét. így vált Patrícia Hearstből Tanya, a forradalmár, Linda
Boremanból pedig Linda Lovelace, a kurva.
blacktrush
(BlackTrush)
#1