Az áldozat szabadulása után sem nyerheti vissza korábbi identitását. Bármilyen új identitást alakít is
ki magáról új szabadságában, annak szükségszerűen tartalmaznia kell bebörtönzött énje emlékét.
Testképének tartalmaznia kell egy olyan testet, amelyet más uralhat és meggyalázhat Önmaga és
mások viszonylatában kialakított képének tartalmaznia kell egy olyan embert, aki veszíthet, és akit
mások is elveszíthetnek. Erkölcsi ideáljainak együtt kell léteznie azzal a fogolyként szerzett
tudással, hogy mind másokban, mind magában ott lappang a gonoszság képessége. Ha erkölcsi
elveinek feladására vagy mások feláldozására kényszerítették, mostantól azzal az énképpel kell
együtt élnie, hogy „megtörték" és hogy az elkövető bűntársává vált Ez a legtöbb áldozat számára
egyfajta tisztátalan, bemocskolt identitást eredményez. Az áldozatokat állandóan szégyenérzet,
öngyűlölet és kudarcérzés gyötörheti.
A legsúlyosabb esetekben az áldozat szabadulása után is megtartja az elemi túlélés szintjére
alacsonyított fogoly dehumanizált identitását: robotnak, állatnak vagy vegetáló növénynek tartja
magát William Nieder-land pszichiáter a náci holokauszt túlélőinek vizsgálata során megállapította,
hogy a személyes identitás módosulása a „túlélő-szindróma" állandó vonásának tekinthető. Míg
pácienseinek többsége így fogalmazott: „Más ember lett belőlem", a legsúlyosabban sérült
páciensek egyszerűen kijelentették: „Nem vagyok ember,"^55
Az én és a kapcsolatok e jelentős módosulásai elkerülhetetlenül az alapvető hitbeli elvek
megkérdöjéleződéséhez vezérnek. Vannak olyan erős és stabil hiedelemrendszerrel megáldott
emberek, akik képesek túlélni a fogság megpróbáltatásait, és érintetlen vagy megerősödött hittel
kikerülni belőlük. Ok azonban csak a kivételes kisebbség. A többség az Istentől való elhagyatottság
keserűségét éli meg. Ezt a keserűséget fogalmazza meg a holokauszt-túlélő Wiesel: „Soha nem
felejtem el a lángokat, melyek örökre elemésztették hitemet. Soha nem felejtem el azt a dermedt
csendet, mely Örökre megfosztott az élet utáni vágytól. Soha nem felejtem el a pillanatokat, melyek
meggyilkolták Istenemet és lelkemet, és hamuvá tették álmaimat. Soha nem felejtem el. Még akkor
sem, ha arra ítéltetem, hogy addig éljek, mint maga az Isten. Soha."^56
E döbbenetes lelki veszteségek állandósult depresszióhoz vezethetnek. Az elhúzódó depresszió
gyakorlatilag minden krónikus traumát átélt embereket vizsgáló tanulmányban első helyen
szerepel.^57 A hosszantartó trauma megélésének minden egyes aspektusa a depressziós tünetek
súlyosbodásához vezet. A poszt traumás stressz zavarra jellemző krónikus hiperarousal és betöréses
tünetek összeolvadnak a depresszió vegetatív tüneteivel, és együttesen kialakítják azt a jellegzetes
állapotot, amelyet Niederland „túlélö-triád"-nak nevez: az álmatlanság, a rémálmok és a
pszichoszomatikus panaszok hármasát.^58 A zavar disszociatív tünetei Ötvöződnek a depresszió
okozta koncentrációs nehézségekkel. A krónikus traumára jellemző bénult kezdeményezőkészség a
depresszió apátiájával és tehetetlenségével társul. Az emberi kapcsolatteremtés törése, melyet a
krónikus trauma okoz, tovább erősíti a depresszió keltette elszigeteltséget. A krónikus trauma miatt
megrendült énkép tökéletes táptalajt nyújt a depressziót jellemző állandó bűntudatos önmarcangolás
számára. A hit krónikus trauma miatti elveszítése egyesül a depresszió reményvesztettségével.
A fogoly intenzív dühe ugyancsak fokozhatja a depresszió terhét. A fogságban az áldozat nem
fejezheti ki az elkövetővel szemben érzett megalázott dühét, hiszen ezzel túlélési esélyeit tenné
kockára. Nemritkán még szabadulása után is tart a megtorlástól, ezért csak lassan kezdi kifejezni
fogvatartója iránt érzett dühét. Ráadásul a kimondatlan düh súlya nehezedik rá azok miatt is, akik
közönyösen szemlélték sorsát, és nem segítettek rajta. A túlélő alkalmi dühkitörései még jobban
fokozhatják elidegenedését másoktól, és gátolhatják kapcsolatainak helyreállítását. A túlélő néha
úgy próbálja kontrollálni dühét, hogy még inkább visszahúzódik az emberektől, amivel tartósítja
elszigeteltségét.
Végezetül előfordulhat, hogy a túlélő önmaga ellen fordítja dühét és gyűlöletét. Az öngyilkosság
fontolgatása vagy kísérlete, ami a fogság idején nemegyszer az ellenállást testesíti meg, jóval a
szabadulás után is fennmaradhat, amikor már semmilyen adaptív célt nem szolgál. A hazatért
blacktrush
(BlackTrush)
#1