E kérdésre azoktól a szerencsés túlélőktől érkezik válasz, akik megtalálták a módját, hogy
ellenőrzésük alá vonják felépülésüket, és ezzel a kutatás tárgyából saját igazságkeresésük alanyává
váltak. Az író és incesztus túlélő Sylvia Fraser így idézi vissza ezt a felfedezőutat: „Egyre több
konvulzív tünetem van, ahogy a testem lejátssza a múlt jeleneteit. Néha görcsös rándulással ébredek
egy rémálomból - torkom fekélyes, gyomrom émelyeg. Olyan erővel rándulok össze, hogy néha
úgy érzem, mintha a mellkasomra tapadó nyálkás zuzmó fojtogatna. Eszembe jut a középkori
folklór lidérce, amely alvó nőket erőszakolt meg, s akinek aztán a nők démonokat szültek. [...] Egy
babonásabb társadalomban talán olyan gyereknek diagnosztizáltak volna, akit megszállt a gonosz.
Pedig ami megszállt, az apu hegyes szerszáma volt: az emberben lakozó ördög."^2
Régebben, mondja Fraser, könnyen megtörténhetett volna, hogy boszorkányként elitélik. Freud
idejében klasszikus hisztériásnak diagnosztizálták volna. Ma multiplex (többszörös)
személyiségzavarral diagnosztizálnák. Fraser számos pszichiátriai tünetéről beszámol, amelyek közt
szerepelnek gyerekkorban kezdődő hisztériás rohamok és pszichogén amnézia, serdülőkori anorexia
és promiszkuitás, felnőttkori szexuális diszfunk-ció, zavar az intim kapcsolatokban, depresszió,
valamint súlyos felnőttkori öngyilkossági gondolatok. Számtalan tünetével, töredezett
személyiségével, súlyos hiányosságaival és rendkívüli erősségeivel Fraser a túlélők tapasztalatait
testesíti meg. Figyelemre méltó kreativitással képes rekonstruálni az ismétlődő, elkerülhetetlen
bántalmazás terhe alatt formálódó én történetét, és tisztán nyomon követni az utat, amely során az
áldozatból pszichiátriai páciens, majd páciensből túlélő lesz.
A bántalmazó környezet
A KRÓNIKUS GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS a mindent átható terror_drámai légkörében
zajlik, amelyben a gondozókkal kialakított szokványos kapcsolatok alapjaikban sérülnek. A túlélők
rendre a totalitárius uralom jellegzetes mintájáról számolnak be, amelyet a bántalmazók erőszakkal,
halálos fenyegetésekkel, apró, kicsinyes szabályok szeszélyes betartatásával, részleges
jutalmazással és az áldozat minden más kapcsolatának elszigetelés, eltitkolás és árulás révén történő
megsemmisítésével kényszerítenek ki. Az ilyen elnyomó légkörben fejlődd gyerekek még a
bántalmazott felnőtteknél is erősebb patologikus kötődést alakítanak ki az őket elhanyagoló és
bántó emberek felé, amelynek megtartásáért saját jólétük, valóságuk vágy akár életük árán is
küzdeni fognak.
A halálfélelem mindenütt jelenvalóságát számos túlélő idézi fel. A gyereket olykor erőszakkal vagy
gyilkossággal való fenyegetéssel hallgattatják el. Ennél azonban gyakoribb, amint azt a túlélők
gyakran elmesélik, hogy azzal fenyegették őket, ha nem engedelmeskednek vagy bárkinek is
beszélnek, azzal egy másik családtag - egy testvér, a nem bántalmazó szülő vagy az elkövető -
halálát okozzák. Az erőszak vagy a gyilkossággal való fenyegetőzés célpontja egy kedvenc állat is
lehet. Sok túlélő beszél arról, hogy állatok szadisztikus bántalmazását kellett végignéznie. Két
túlélő így írja le az átélt erőszakot:
Láttam, ahogy apám átrugdosta a kutyát a szobán. Az a kutya a mindenem volt. Odarohantam és
megöleltem szegényt Apám teljesen kiborult és ordítani kezdett. Magához rántott, és büdös
kurvának meg ribancnak nevezett. Eltorzult az arca; mintha nem is az apám lett volna, hanem egy
idegen. Azt ordította, majd most megmutatja, mire vagyok jó, ha olyan nagyra tartom magam. A
falhoz nyomott. Minden elfehéredett előttem. Mozdulni se bírtam Azt hittem, a testem darabokra
szakad. Aztán elkezdtem zsibbadni, és arra gondoltam: „Na, most aztán tényleg meghalsz. Bármit is
csináltál, ez a büntetésed."^3
Amikor apám részeg volt, gyakran gondoltam, hogy mindnyájunkat megöl. Egyszer fegyvert fogott
az anyámra, az öcsémre meg rám. Ez órákig tartott. Emlékszem a falra, ahova állított.
Megpróbáltam jó lenni, és azt csinálni,amit akar.^4