megnyilvánulása nélkül. Ennek eredménye a „dermedt figyelem" feszült állapota, amely a
bántalmazott gyerekeken figyelhető meg. 9
Ha az elkerülés nem sikerül, a gyerekek engedelmességük automatikus demonstrálásával próbálják
megbékíteni bántalmazóikat. A szabályok önkényes betartatása és a haláltól vagy súlyos sérüléstől
való állandó rettegés paradox eredményre vezet Egyrészt arról győzi meg a gyerekeket, hogy
teljességgel tehetetlenek és minden ellenállás hiábavaló. Sokan olyan hiedelmeket alakítanak ki,
hogy bántalmazójuk korlátlan vagy természetfölötti hatalommal bír, képes a gondolataikban olvasni
és teljes mértékben uralja az életüket Másrészt arra motiválja a gyerekeket, hogy bebizonyítsák
bántalmazójuk iránti hűségüket és engedelmességüket. Ezek a gyerekek újra meg újra
megkétszerezik erőfeszítéseiket, hogy a helyzetet az egyetlen lehetségesnek tűnő módon
ellenőrzésük alá vonják: „megpróbálnak jók lenni".
Míg az erőszak, a fenyegetés és a szabályok szeszélyes betartatása megfélemlíti a gyereket, és
kialakítja benne az automatikus engedelmességet, addig az elszigetelés, az eltitkolás és az árulás
lerombolja azon kapcsolatait, amelyek védelmet nyújthatnának számára. Ma már köztudott, hogy
azok a családok, ahol a gyerekeket bántalmazzák, társasán elszigeteltek. Az viszont kevésbé
elismert tény, hogy a társas elszigetelődés sohasem magától jön létre: gyakran a bántalmazó
kényszeríti ki annak érdekében, hogy megőrizze a titoktartást és a családtagok feletti uralmát. A
túlélők számtalan alkalommal számolnak be arról, hogy minden társas kapcsolatukat féltékeny
megfigyelés alatt tartották. Esetenként a bántalmazó nem engedi, hogy a gyerek részt vegyen
kortársai mindennapos tevékenységeiben, vagy ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy kénye-kedve
szerint beavatkozhasson ezekbe a tevékenységekbe. A bántalmazott gyerekek társas szféráját
alapjaiban korlátozza, hogy fenn kell tartaniuk a látszatot, és meg kell őrizniük a titkot. Ezért, még
ha sikerül is valami társas élethez hasonlót kialakítaniuk, azt hamisnak és valószerűtlennek éljük
meg.
A bántalmazott gyerek a többi családtagtól és a tágabb társas világtól egyaránt elszigetelődik.
Nemcsak azt érzékeli nap mint nap, hogy az intim világában legnagyobb hatalommal bíró felnőtt
veszélyt jelent számára, hanem azt is, hogy a többi felnőtt, aki felelős érte, szintén nem védi meg.
Az áldozattá vált gyerek számára bizonyos értelemben lényegtelen, hogy miért nem védték meg;
magárahagyatását jobb esetben közönyként, rosszabb esetben árulásként éli meg. A gyerek
nézőpontjából a szülőt nem menti fel, hogy nem tudott a bántalmazásról. Ha akarta volna, rájöhetett
volna. A megfélemlítéssel leszerelt szülőnek is közbe kellett volna lépnie. Ha eléggé érdekelte
volna, küzdött volna a gyerekéért. A gyerek úgy érzi, sorsára hagyták, és ezért az elhagyatottságért
sokszor jobban neheztel; mint magáért a bántalmazásért. Egy incesztustúlélö így írja le családja
iránt érzett haragját: „Rengeteg düh van bennem. Nem is annyira azért, ami otthon folyt, hanem
azért, mert senki nem hallgatott meg. Anyám mind a mai napig tagadja, hogy ami megtörtént, az
olyan komoly dolog lett volna. Mostanában néha azt mondja: »Szörnyű bűntudatom van. Képtelen
vagyok elhinni, hogy nem tettem semmit.« Akkor azonban senki sem ismerte el. Csak hagyták,
hogy történjen. Nem tudtam mást csinálni, mint beleőrülni."^10
127
A duplagondol
Az alapjaiban sérült kapcsolatok légkörében a gyerek mérhetetlenül nehéz fejlődési feladatokkal
kerül szembe. Olyan gondozókkal kell kialakítania elsődleges kötődéseit, akik vagy veszélyeztetik,
vagy saját szemszögéből nézve elhanyagolják. Olyan gondozóktól körülvéve kell kialakítania
alapvető bizalmát és biztonságérzetét, akik megbízhatatlanok és nem biztonságosak. Olyan
emberekhez kapcsolódva kell kialakítania énjét, akik tehetetlenek, nem törődnek vele vagy
kegyetlenek. Olyan körülmények között kell kifejlesztenie magában a testi önszabályozás
képességét, hogy közben teste mások szükségleteinek van alárendelve, és kifejlesztenie az