az a bántalmazott gyerekeknél gyakran megfigyelt paradoxon, hogy miközben könnyen kötődnek
idegenekhez, mégis kitartóan ragaszkodnak szüleikhez, akik kegyetlenül bánnak velük.
134
A krónikus gyerekkori bántalmazás közegében ily módon a töredezettség "Válik a
személyiségszerveződés központi elvévé. A tudat töredezettsége megakadályozza az ismeretek, az
emlékezet, az érzelmi állapotok és a testi élmények szokásos integrációját. Az én belső
reprezentációinak töredezettsége az identitás integrációját akadályozza. Mások belső
reprezentációjának töredezettsége pedig az emberi kapcsolatokon belüli magabiztos
függetlenségérzés kifejlődését gátolja.
E komplex pszichopatológiai már Freud és Janet óta is számtalan esetben megfigyelték. 1933-ban
Ferenczi Sándor leírta a bántalmazott gyerek személyiségének „atomizációját", és felismerte annak
adaptív funkcióját a remény és az emberi kapcsolatok megőrzésében: „a traumát követő
transzállapotban a gyerek eléri, hogy a korábbi gyengédséghelyzetet fenn tudja tartani".^24 Fél
évszázaddal később egy másik pszichoanalitikus, Leonard Shengold leírta a „lélek-fragmentáló
műveleteket", amelyeket a bántalmazott gyerekek előszeretettel használnak, hogy megőrizzék „a jó
szülők tévképzetét". „Egymástól elszigetelt lelki tartományok kialakulását" figyelte meg,
„melyekben az én és a szülök egymásnak ellentmondó képei soha nem olvadhatnak össze". Ezt a
folyamatot „vertikális hasításnak" nevezte.^25 Patrícia Rieker szociológus és Elaine Carmen
pszichiáter szerint a bántalmazott gyerekek legfőbb patológiája a „rendezetlen és töredezett
identitás, amely a mások ítéleteihez való alkalmazkodás eredménye"^26.
A test elleni erőszak £1
BÁR a tudatosság, az individuáció (másoktól való elkülönülés) és az identitás fentebb leirt
torzulásai a remény és az emberi kapcsolatok megőrzését szolgálják, megoldatlanul hagynak vagy
még tovább nehezítenek más lényeges alkalmazkodási feladatokat. Jóllehet, a gyerek a
bántalmazást racionalizálta vagy kizárta tudatából, ám testében továbbra is regisztrálja annak
hatásait.
A krónikus hipeiarousal megzavarja_a testi állapotok normál szabályozását^ testi önszabályozást
tovább nehezíti a bántalmazó környezet, mivel ilyenkor a gyerek testével is a bántalmazó
rendelkezik. Az alvás és ébrenlét, a táplálkozás és ürítés normál biológiai ciklusát bármikor
önkényesen megzavarhatják, illetve a legapróbb részletekbe menően felügyelhetik. A lefekvés ideje
a megnyugvás és szeretet pillanatai helyett a nap rettegett időszakává válhat, és az elalvást
körülvevő rituálék oly módon torzulhatnak, hogy nem a gyerek megnyugtatását, hanem a
bántalmazó szexuális izgalmát szolgálják. Az étkezések hasonlóképpen a szélsőséges feszültség és
nem a nyugodt táplálkozás, a megnyugvás és az öröm jegyében telhetnek. A túlélők étkezésekről
szóló visszaemlékezéseiben gyakran szerepel a rettegésteli csönd, a kényszerített evés, amelyet
hányás, vagy a bántalmazó őrjöngő dührohama vagy ételeldobása követ Mivel a túlélőknek sosem
volt lehetőségük arra, hogy biológiai funkcióik szabályozását biztonságos, következetes és
megnyugtató környezetben gyakorolják, sokuknál krónikus alvászavarok, evési zavarok,
emésztőszervi problémák és egyéb testi distressz-tünetek alakulnak ki.^27
Az érzelmi állapotok normál szabályozását hasonlóképpen megzavarja az ismételt traumatikus
élmények által újra meg újra kiváltott rettegés, düh és szomorúság is. Ezek az érzések előbb-utóbb
egy félelmetes érzéssé olvadnak Össze, amelyet a pszichiáterek „diszfóriának" neveznek, és
amelyet a páciensek szerint csaknem lehetetlen leírni. Ez az állapot a zavartság, az izgatottság, a
kiüresedettség és a teljes elhagyatottság állapota. Egy túlélő mindezt így foglalta szavakba: „Néha
úgy érzem, mintha egy halom sötét zavartság lennék. De ez már előrelépés. Van, hogy még ennyit
sem tudok."^28