A krónikus bántalmazásban élő gyerek érzelmi állapotaLaz alapszintnek számító
kényelmetlenségérzéstől a szorongás és a diszfória köztes állapotain át egészen a pánik, a düh és a
kétségbeesés végletéig leijednek. Nem meglepő, hogy sok túlélőnél fejlődik ki a felnőttkorba Is
átnyúló krónikus szorongás és depresszió.^29 A bántalmazott gyerek túl sokszor fordul disszociációs
védekező mechanizmusokhoz, ami tovább mélyíti a diszfóriás állapotot mivel a disszociációs
folyamat néha túl messzire megy. A biztonságot jelentő eltávolodás helyett a másoktól való teljes
elszakadásnak és az én szétesésének érzéséhez vezethet. Ezt az elviselhetetlen érzést Gerald Adler
pszichoanalitikus „megsemmisülési pániknak" nevezi.^30 Hill a kővetkező szavakkal írja le ezt az
állapotot: „Belül jéghideg vagyok, a felszínemről pedig hiányzik a kültakaró. Mintha szétfolynék és
kiömlenék, mintha már semmi sem tartana Össze. Egyre jobban eluralkodik rajtam a félelem, és
lassan elveszítem azt az érzést, hogy jelen vagyok. Már nem vagyok itt."^31
Ez az érzelmi állapot, amelyet rendszerint az elhagyás veszélyének észlelése vált ki, az
önvigasztalás szokásos eszközeivel nem szüntethető meg. A bántalmazott gyerekek előbb-utóbb
felfedezik, hogy ez az érzés a testüket érő erős fizikai behatással szüntethető meg a
leghatékonyabban.
136
Ennek legdrámaibb módszere, ha akaratlagosan okoznak maguknak sérüléseket. A gyerekkori
bántalmazás és az öncsonkítás közötti összefüggés mára már jól dokumentált tény. Úgy tűnik, az
ismételt önbántalmazás és a saját test ellen irányuló rohamszerű támadások más formái a
leggyakrabban azoknál az áldozatoknál alakulnak ki, akiknél a bántalmazás korai gyerekkorban
kezdődött.^32
Az öncsonkításhoz folyamodó túlélők kivétel nélkül a cselekedetüket megelőző mély disszociációs
állapotról számolnak he. A deperszonalizáció, derealizáció és érzéketlenség elviselhetetlen
nyugtalansággal és a saját test hántásának kényszerével párosul. A kezdeti sérülések gyakran
semmiféle fájdalommal nem járnak. Az öncsonkítás addig folytatódik, míg határozott megnyugvást
és megkönnyebbülést nem vált ki; a testi fajdalom sokkal jobb az érzelmi fájdalomnál, amelyet
helyettesít. Miként egy túlélő magyarázza: „Azért csinálom, hogy bizonyítsam, hogy létezem.""
A közhiedelemmel ellentétben a bántalmazott gyerekek igen ritkán folyamodnak azért az
önbántalmazáshoz, hogy környezetüket „manipulálják" vele, vagy hogy jelezzék, hogy bajban
vannak. Sok túlélő számol be arról, hogy öncsonkítást kényszere már igen korán, gyakran még a
serdülőkort megelőzően kialakult, és a dolgot hosszú éveken át titokban gyakorolta. Gyakran
szégyellik és visszataszítónak tartják saját viselkedésüket, és mindent megtesznek azért, hogy
elrejtsék.
Az önbántalmazástL gyakran összetévesztik az öngyilkossági gesztussal is. Való igaz; a gyerekkori
bántalmazás sok túlélője követ el öngyilkossági kísérletet.^34 Egyértelmű különbség van azonban az
ismételt önbántalmazás és az öngyilkossági kísérletek között. Az önbántalmazás célja nem a halál,
hanem az elviselhetetlen érzelmi fajdalom csökkentése, melyet paradox módon sok túlélő úgy
tekint, mint önmaga megőrzésének egyik eszközét.
Az önbántalmazás talán a leglátványosabb patologikus önvigasztaló mechanizmus, ám korántsem
az egyetlen. A bántalmazott gyerekek fejlődésük egy pontján általában felfedezik, hogy képesek
érzelmi állapotukat nagymértékben - bár csupán ideiglenesen - befolyásolni azáltal, hogy vegetatív
idegrendszerüket akaratlagosan vészhelyzetbe hozzák, vagy szélsőségesen megnövelik annak
izgalmi szintjét. A hashajtóhasználás vagy önhánytatás, a kényszeres szexuális viselkedés, a
kényszeres kockázatvállalás vagy a veszélyhelyzet keresése, illetve pszichoaktív drogok ' használata
lesz az az eszköz, amellyel a bántalmazott gyerekek szabályozni próbálják belső érzelmi
állapotaikat. Ezen eszközök révén krónikus disz fóriájukat próbálják megszüntetni, és - ha
blacktrush
(BlackTrush)
#1