verbális és társas készségekkel. Ilyen módon intenzív, ám Labilis kapcsolati mintázatot alakit ki,
ahol a megmentés, az igazságtalanság és az árulás drámái ismétlődnek.
A túlélő szinte elkerülhetetlenül komolya nehézségekbe ütközik, amikor intim kapcsolatain belül
kell megvédenie önmagát. A gondoskodás és a figyelem utáni kétségbeesett vágyakozása erősen
megnehezíti, hogy biztonságos és egészséges határokat alakítson ki más emberekkel szemben,
ítélőképességét még inkább elhomályosítja, hogy hajlamos önmagát leszólni, viszont idealizálja
azokat, akikhez érzelmileg kötődik. Mivel jó empátiás érzékkel hangolódik rá mások kívánságaira,
és automatikusan, gyakran teljesen tudattalanul, megszokásból engedelmeskedik másoknak,
ugyancsak sérülékennyé válik bárkivel szemben, aki hatalommal és tekintéllyel rendelkezik.
Disszociatív védekezési stílusa megnehezíti a veszély pontos és tudatos felmérését, az a vágya
pedig, hogy újraélje és legyőzze a veszélyhelyzetei, arra vezetheti, hogy ismételten újrajátssza az Öt
ért egykori bántalmazást.
139
Mindezen okok miatt igen nagy a veszélye, hogy a túlélő felnőttként ismételten áldozattá válik. Ezt
- legalábbis a nőkét illetően - az adatok egyértelműen igazolják. A nemi erőszak, a szexuális
zaklatás és a bántalmazás kockázata - bár minden nö esetében magas - a gyerekkori szexuális
visszaélések túlélőinél hozzávetőlegesen duplájára nő. Diana Russell felmérése szerint a
gyerekkorukban incesztuózus visszaélést elszenvedett nők kétharmadát erőszakolták meg későbbi
élete során.^36 így az immár felnőtt, egykor bántalmazott gyerekre is az a sors vár, hogy ne csak
emlékeiben, hanem mindennapi életében is újraélje a traumatikus eseményeket. Egy túlélő az
életében szüntelenül jelenlévő erőszakról beszél: „Csaknem Önbeteljesítő jóslattá vált: az ember
elkezd az erőszakra számítani és az erőszakot a szeretettel azonosítani. Hatszor erőszakoltak meg,
amikor otthonról elszöktem, autostopoltam vagy ittam. Valahogy mindig úgy jött ki, hogy könnyű
préda voltam. Borzalmas volt. Az a legőrjítőbb, hogy először biztos voltam benne, hogy [a férfiak,
akik megerőszakoltak] meg fognak ölni, mert ha életben hagynának, akkor nyilván nem úsznak
meg. Később aztán rájöttem, hogy semmitől sem kell tartaniuk: úgyse fog senki semmit csinálni,
mert hát »magamnak kerestem a bajt«."^37
Az ismételt áldozattá válás vitathatatlanul valós jelensége azonban óvatos értelmezést igényel. A
pszichiátriai gondolkodás és gyakorlat túl régóta tükrözi azt a durva társadalmi előítéletet, mely
szerint a bántalmazást az áldozatok „akarják" vagy „kiprovokálják^9 '. A mazochizmus mára már
elavult fogalma és a trauma függőség modernebb elméletei azt sugallják, hogy az áldozat az
ismételt bántalmazásban keres és talál kielégülést. Ez ritkán van így. Egyes túlélők csakugyan arról
számolnak be, hogy a bántalmazó helyzetek szexuális izgalmat vagy élvezetet jelentenek számukra.
Ezekben az esetekben a gyerekkor bántalmazó jelenetei kifejezetten erotizáltak lehettek, és ezek a
túlélő későbbi élete során kényszeresen újrajátszódhatnak. Ám még ekkor is nyilvánvaló különbség
van a tapasztalat kívánt, illetve nem kívánt aspektusai között. Miként egy túlélő magyarázza:
„Szeretem a testi erőszakot, de csak akkor, ha fizetek valakinek, hogy csinálja velem. Nagyon jó tud
fenni. De én akarom irányítani. Amikor ittam, volt egy időszakom, amikor rendszeresen beültem
egy kocsmába, felszedtem a legmocskosabb, leglerobbantabb pasast, és lefeküdtem vele. Meg
akartam alázni magam. Ma már nem csinálok ilyesmit."^3 *
140
Jóval gyakoribb azonban, hogy a túlélők nem keresik aktívan a további bántalmazást, hanem
passzívan, félelmetes, ugyanakkor elkerülhetetlen sorscsapásként élik át, és úgy hiszik, az erőszak
az emberi kapcsolatok szükségszerű ára. Önmaga megvédését illetően sok túlélő olyan alapvető
hiányosságokkal küzd, hogy szinte képtelen magát aktív cselekvési vagy döntési helyzetben