A legszélsőségesebb esetekben az is előfordul, hogy a gyerekkori bántalmazás túlélője saját
gyerekeit is bántalmazza, vagy nem védi meg őket. Ám a „generációról generációra öröklődő
erőszak" népszerű elméletével ellentétben a túlélők többsége nem bántja és nem is hanyagolja el
gyerekeit.^47 Sokan szörnyen, félnek attól hogy gyerekeik sorsa ugyanolyan lesz, és mindent
megtesznek azért, hogy ezt megelőzzék.
142
Gyerekeik érdekében a túlélők gyakran olyan gondoskodó és védelmező képességeket tudnak
mozgósítani, amelyekre önmaguk érdekében sosem voltak képesek. Multiplex személyiségzavarban
szenvedő anyákat vizsgáló tanulmányában Philip Coons pszichiáter megjegyzi: „Gyakran
lenyűgözött az a pozitív, építő és gondoskodó magatartás, amelyet a többszörös személyiségű anyák
közül sokan gyerekeik iránt mutattak. Gyerekként bántalmazták őket, és most minden erejükkel
próbálják saját gyerekeiket megóvni ugyanettől a sorstól.'**'
Ahogy a túlélők megkísérlik felnőtt kapcsolataikat alakítani, a gyerekkorban kialakult pszichés
védekező mechanizmusok egyre meladaptívabbakká válnak. A duplagondol és a kettős én
leleményes gyermeki alkalmazkodás a családban folyó kényszerítő kontroll légköréhez, ám a
szabadság és felnőtt felelősség világában több mint haszontalan. Meggátolja a kölcsönös intim
kapcsolatok 6$ az integrált identitás kialakulását. Miközben a túlélő a felnőtt lét feladataival
küszködik, egyre súlyosabbá válik a gyerekkori örökség terhe. Végül, az élet harmadik vagy
negyedik évtizedében a védekező mechanizmusok elkezdhetnek összeomlani. Ezt gyakran a közeli
kapcsolatok egyensúlyának megbomlása előzi meg: egy házasság zátonyra futása, gyerekszületés,
valamelyik szülő betegsége vagy halála. A látszat már nem fenntartható, és megjelenik a felszín
alatt rejtőző töredezettség. Amikor és amennyiben az összeroppanás bekövetkezik, olyan tüneteket
ölthet, amelyek gyakorlatilag minden létező pszichiátriai rendellenességre hasonlítanak. A túlélők
félnek, hogy megőrülnek vagy meghalnak. Fraser leírja a rettegést és veszélyt, amikor felnőttként
rájött, hogy szembe kell néznie gyerekkora titkaival:
Valóban ki akartam volna nyitni Pandora szelencéjét, amely apám ágya alatt rejtőzött? Vajon
milyen érzés lehet felfedezni, hogy négy évtizednyi nyomozás és rébuszfej lés jutalma az a
felismerés, hogy apám szexuálisan visszaélt velem? Vajon képes leszek-e keserűség nélkül
megbékélni azzal, hogy oly sok életenergiámat egy bűncselekmény rejtegetésére pazaroltam? [...]
Ügy hiszem, sok váratlan haláleset történik olyankor, amikor egy ember élete egy szakaszának
végére ér, és más emberré kell válnia ahhoz, hogy továbbhaladhasson. A főnix is az újjászületés
biztos szándékával száll alá a tűzbe, ám elvéti a felszállást. Az átalakulás pillanatában közel
kerültem ahhoz, hogy másik énemmel együtt magam is elpusztuljak.^49
HATODIK FEJEZET
Az új diagnózis 143 - 162 old.
A legtöbb ember nem ismeri vagy nem érti meg a fogság lélektani hatásait, ezért a krónikus
traumát átélt emberek társadalmi megítélése általában rendkívül kemény. A krónikus traumát átélt
személy látszólagos tehetetlensége és passzivitása, múltban rekedtsége, áthatolhatatlan depressziója,
számtalan testi panasza és parázsló dühe sokszor még a hozzá legközelebb állókat is frusztrálja. Ha
ezen túl még emberi kapcsolatai, közösséghez való hűsége vagy erkölcsi értékrendje megtagadására
is rákényszerítették, akkor az emberek dühödt elítélésével is szembesülnie kell.
Azok a megfigyelők, akik sohasem éltek tartós rettegésben, és nem ismerik a kényszerítő kontroll
módszereit, úgy vélik, ők az áldozatnál nagyobb bátorságot és ellenállást tanúsítottak volna egy
hasonló helyzetben. Emiatt van, hogy az áldozat viselkedését sokszor a személyiségében vagy
blacktrush
(BlackTrush)
#1