jellemében rejlő hiányosságokkal próbálják magyarázni. Az „agymosás" során megtörő
hadifoglyokat például gyakran árulóknak tartják.^1 A túszokra, akik megtörnek és engedelmeskednek
fogvatartóiknak, nemegyszer nyilvános megaláztatás vár. A traumatúlélőket néha-szigorúbban és
érzéketlenebből kezelik, mint azokat, akik bántották őket. Patrícia Hearst hírhedi esetében például
ezt a volt túszt olyan bűncselekmények miatt állították bíróság elé, amelyeket fenyegetés és erőszak
hatására követett el, ennek ellenére mégis hosszabb börtönbüntetést kapott, mint fogvatartói.^2
Hasonlóképpen mély elítéléssel kell szembenézniük azoknak a nőknek, akik nem hagyják el
bántalmazó partnerüket, kényszer hatása alatt prostituálják magukat vagy elárulják saját
gyerekeiket.^3
Az áldozat jellembeli hiányosságainak firtatása még a szervezett, politikai tömeggyilkosságok
esetében is megfigyelhető. A holokausztot követő időkben például hosszas vita bontakozott ki a
zsidók „passzivitásáról" és önnön sorsukban játszott „bünrészessegükről". Lucy Dawidowicz
történész arra hívja fel a figyelmet, hogy a „bűnrészesség" és az ,.együttműködés" olyan fogalmak,
amelyeknek csak a szabad döntési helyzetekben van értelme. A fogság körülményei között
elveszítik eredeti jelentésüket.^4
144
Diagnosztikus félrecímkézés
Az áldozat hibáztatásának gyakorlata mind a mai napig erősen kihat a pszichológiai kutatások
irányára. Ez a hozzáállás számtalan kutatót és klinikust indított arra, hogy az elkövető
bűncselekményeinek magyarázatát az áldozat jellemében keresse. Számos „agymosásnak" alávetett
tússzal és hadifogollyal végzett vizsgálatban próbálták kimutatni ezen emberek személyiségbeli
hiányosságait, ám ezek a vizsgálatok igen kevés eredményt hoztak. így elkerülhetetlenül azt a
következtetést kell levonnunk, hogy megfelelő eszközökkel az átlagos, pszichológiai értelemben
normális és egészséges férfiakat is embertelenségek elkövetésére lehet kényszeríteni.^5 A
partnerbántalmazás esetében, ahol az áldozatot inkább rábeszéléssel, mint foglyul ejtéssel tartják
csapdában, a kutatások általában azokra a személyiségjegyekre koncentrálnak, amelyek egy nőt a
bántalmazó kapcsolat fenntartására hajlamosítanak. Tény azonban, hogy ezekből a kutatásokból
sem rajzolódott ki az ilyen beállítottságú nők egyértelmű profilja. Míg egyes bántalmazott nők
nyilvánvalóan súlyos pszichés problémákkal küzdenek, amelyek még kiszolgáltatottabbá teszik
őket, a túlnyomó többség esetében nincs bizonyíték a bántalmazó kapcsolatot megelőző komoly
pszichopatológiára. A legtöbben valamilyen átmeneti életvezetési krízist vagy veszteséget követő
időszakban kerülnek közeli kapcsolatba bántál-mazójukkal, amikor boldogtalannak,
elidegenedettnek vagy magányosnak érzik magukat.^6 Egy feleségbántalmazásról szóló vizsgálat az
alábbi következtetést vonja le: „Hiábavaló a nők azon tulajdonságait keresni, amelyekkel saját
áldozattá válásukhoz hozzájárulnak. [...] Az emberek néha elfelejtik, hogy a férfierőszak a férfiak
viselkedése. Nem meglepő tehát, hogy azok voltak a magyarázatát kutató eredményesebb
megközelítések, amelyek inkább a férfiak tulajdonságait próbálták elemezni. Ami meglepő, az
inkább az a hatalmas erőfeszítés, amellyel a férfiak viselkedését a nők bizonyos tulajdonságaival
próbálják magyarázni."^7
Nyilvánvaló, hogy átlagos, egészséges emberek is kerülhetnek hosszantartó, bántalmazó
helyzetekbe, miként az is nyilvánvaló, hogy szabadulásuk után már sem átlagosnak, sem
egészségesnek nem nevezhetők.
A krónikus bántalmazás jelentős pszichés károsodást okoz. Az áldozat hibáztatásának gyakorlata
viszont gyakran akadályozza a poszttraumás tünetegyüttes megfelelő pszichológiai értelmezését és
diagnosztizálását. A mentálhigiénés szakemberek az áldozat pszichés problémáit sokszor nem a
bántalmazó helyzetre adott természetes válaszként értelmezik, hanem magát a bántalmazás tényét is
az áldozat állítólagos mögöttes pszichopatológiájának tulajdonítják.