E szemlélet kiemelkedő példája egy 1964-ben írott, fizikailag bántalmazott nőkről készült
tanulmány, amely ,,A feleségverő felesége" címen jelent meg. A kutatók eredeti szándéka a
bántalmazók tanulmányozása lett volna, ám rá kellett jönniük, hogy a férfiak nem nagyon akarnak
szóba állni velük. Figyelmüket ekkor a jóval együttműködöbbnek mutatkozó bántalmazott nők felé
fordították, akiket vizsgálódásaik során „férfigyűlölőnek", „frigidnek", „agresszívnek",
„bizonytalannak* és „passzívnak" találtak. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a
házasságukban megélt erőszak kielégíti e nők „mazochista szükségleteit'. Miután a szakértők a
probléma forrásaként azonosították a nők személyiségzavarát, hozzáláttak, hogy „kezeljék" őket.
Az egyik esetben sikerült meggyőzniük a feleséget arról, hogy tulajdonképpen ő provokálja ki az
erőszakot, és azt is elmondták neki, hogyan térhet jó útra. Amikor a nő már nem kérte kamasz fia
segítségét a verések ellen, és nem utasította vissza férje szexuális követeléseit (még akkor sem,
amikor férje részeg és erőszakos volt), a kezelés sikeresnek nyilváníttatott.'
Ma már ritkábban találkozunk a pszichiátriai szakirodalomban ilyen arcátlan, nyílt szexizmussal,
ám a fentihez hasonló fogalmi tévedések a kimondatlan elfogultsággal és az áldozat lekezelésével
egyetemben -még mindig túlsúlyban vannak. A klinikai kórképet, amivé az elemi túlélésért küzdő
ember alacsonyodik, sok szakember még mindig az áldozat mögöttes jellemrajzaként értelmezi. Az
áldozatokra a normális korú élmények közötti személyíség szerveződés fogalmait alkalmazzák
anélkül, hogy tisztában lennének, a hosszantartó rettegés személyiségromboló hatásaival. így azokat
a pácienseket, akik valamilyen krónikus trauma utóhatásaitól szenvednek, gyakran az a veszély
fenyegeti, hogy tévesen a legkülönfélébb személyiségzavarokat diagnosztizálják náluk, és
születetten „függőnek", „mazochistának" vagy „önsorsrontónak" nevezik őket. Egy városi kórház
ambulanciáján készült tanulmány szerint a klinikusok mind a mai napig rutinszerűen
„hisztériásnak*', „mazochista nőnek hipochondernek" vagy egyszerűen „lerobbant asszonynak"
nevezik a bántalmazott nőket.^9
Ugyanez a félrediagnosztizálási tendencia állt annak a vitának a középpontjában, amely a
nyolcvanas évek közepén robbant ki, amikor időszerűvé vált az Amerikai Pszichiátriai Társaság
diagnosztikai kézikönyvének átdolgozása. Egy csoport férfi pszichoanalitikus azt javasolta, hogy a
kézikönyv új változatába a „mazochista személyiségzavar" (masochistic personality disorder) is
kerüljön be. Ez a diagnózis minden olyan sze-TneTyre-vonatkozott volna, aki „olyan
kapcsolatokban marad, amelyekben mások kizsákmányolják, bántalmazzák vagy kihasználják,
annak ellenére, hogy lehetősége lenne változtatni helyzetén". E javaslat hallatán számos nők elleni
erőszakkal foglalkozó szervezet mélységesen felháborodott, amit heves nyílt vita követett. A
nőszervezetek követelték, hogy a diagnosztikai kánon kialakítása, amely addig a férfiak szűk
szakmai csoportjának előjoga volt, mások számára is váljon hozzáférhetővé. így történt, hogy a
történelem során első ízben a nők is részt vettek a pszichológia tudományos valóságának
megnevezésében.
E folyamatban magam is részt vettem. Számomra az volt a legmeglepőbb, hogy mennyire nem
számított a racionális érvelés. A módosítási javaslatot előterjesztő női küldöttek alaposan indokolt,
jól dokumentált szakmai állásfoglalással érkeztek a megbeszélésre. A „mazochista személyiség
zavar" bevezetése ellen szóló indokaik között az alábbiak szerepeltek: a javasolt diagnosztikus
fogalom tudományos szempontból nem elég megalapozott, nem veszi figyelembe az áldozattá
válással foglalkozó modern pszichológiai ismereteket, társadalmi és emberi jogi szempontból is
visszafejlődést jelent, mivel a kiszolgáltatottak megbélyegzésére és a nők hátrányos
megkülönböztetésére fogják felhasználni.^10 Az intézményes pszichiátria férfi tudósai azonban
mindezen érvek ellenére is kitartottak a leereszkedő tagadás mellett. Készségesen elismerték ugyan,
hogy nem ismerik a pszichés trauma elmúlt évtizedek során felhalmozott szakirodalmát, ám
szemmel láthatóan nem értették, hogy ez miért is zavarná őket. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság
Kurátori Testületének egyik tagja úgy vélte, hogy a bántalmazott nőkről szóló vita „irreleváns". Egy
másik testületi tag egyszerűen kijelentette: „Én sosem látok áldozatokat."^11
blacktrush
(BlackTrush)
#1