Végül a nőszervezetek felháborodása és a vitát kisérő nyilvánosság miatt valamiféle
kompromisszum tűnt a legcélszerűbbnek.^12 A javasolt tétel nevét „önsorsrontó személyiségzavarra"
(self-defeating personality disorder) módosították. A diagnosztikus kritériumokat
megváltoztatták,egy cimkét se lehessen olyan emberekre alkalmazni, akikről tudják, hogy akár a
múltban, akár a jelenben fizikai, szexuális vagy lelki erőszak érte őket. Ám ami a legfontosabb: a
tételt nem a kézikönyv törzsszövegébe vették fel, hanem az egyik függelékbe. Ezzel az
„Önsorsrontó személyiségzavar" diagnózisa apokrif státust kapott a kánonon belül, és mind a mai
napig ott sorvadozik.
Egy új fogalom szükségessége
A mazochista személyiségzavar fogalmának téves alkalmazása valószínűleg az egyik leginkább
stigmatizáló diagnosztikus hiba, ám korántsem az egyetlen. Általában elmondható, hogy a jelenleg
használatos pszichiátriai kánon diagnosztikus kategóriáit nem a szélsőséges helyzetek túl* élőire
találták ki, ezért a jelenlegi diagnózisok ezeket a pácienseket nem írják le megfelelően. A túlélők
állandó szorongása, fóbiái és mániája nem hagyományos szorongásos zavar. Testi tüneteik nem
hagyományos pszichoszomatikus zavarok. Depresszióluk nem hagyományos depresszió.
Identitásuk és kapcsolati életük elszegényesedése sem sorolható be a Hagyományos
személyiségzavarok kategóriáiba.
A pontos és átfogó diagnosztikus irodalom hiánya végzetes következményekkel járhat a kezelést
illetően, mivel a páciens jelenben megfigyelt tünetei és a traumatikus élmény közötti kapcsolatot
gyakran a szakemberek is szem elöl tévesztik. Azok a próbálkozások, hogy a páciens tüneteit
megfeleltessék a jelenlegi diagnosztikus rendszemek, a legjobb esetben is csak a probléma részleges
megértéséhez és töredékes megközelítéséhez vezetnek. A krónikusan traumatizált emberek gyakran
némán szenvednek, és ha netán meg is fogalmazzák panaszaikat, a szakemberek tévesen értelmezik
azokat Idővel ezek a páciensek a gyógyszerek egész arzenálját gyüjthetik_be: egyet fejfájásukra,
egy másikat álmatlanságTifcrar hárma-dikat szorongásukra, a negyediket pedig depressziójukra.
Ám önmagában egyik gyógyszer sem különösebben hatékony, mivel a trauma alapproblémáját
egyik sem célozza meg. A gondozók lassan belefásulnak e krónikusan boldogtalan emberek
kezelésébe, akiknek állapota szemmel láthatóan nem javul, és egyre nagyobb lesz a kísértés, hogy
inkább pejoratív diagnosztikus címkéket ragasztgassanak rájuk.
148
A jelenséget még a „poszttraumás stresszzavar" napjainkban használt diagnózisa sem írja le
tökéletesen. Ennek oka abban keresendő, hogy a jelenlegi diagnosztikus Kritériumokat egyes jól
körülírható traumatikus események túlélőinek eseteiből származtatták: a meghatározások a háborús
bevetés, a természeti és egyéb katasztrófák, valamint a nemi erőszak prototípusain alapulnak. A
hosszantartó, ismételt trauma túlélőinél azon; ban a tünetkép ennél sokszor jóval bonyolultabb. A
hosszantartó erőszak túlélőinél jellegzetes személyiségváltozások tapasztalhatók, köztük az
identitás és a kötődések különféle torzulásai. A gyerekkori bántalmazás túlélői hasonló kapcsolati
és identitásproblémákkal küzdenek, ráadásul náluk megnő a sérülés megismétlődésének veszélye,
történjen az akár ön-bántalmazás, akár mások általi bántalmazás formájában. Á poszttraumás
stressz zavar jelenlegi meghatározása nem írja le sem a hosszantartó, ismételt trauma képlékeny
tüneti megnyilvánulásait, sem a fogság során létrejövő alapvető személyiségváltozásokat.
A hosszantartó, ismételt trauma által kiváltott tünetegyüttes önálló elnevezést igényelne. Én
személy szerint a „komplex poszttraumás stressz zavar" (complex post-íraumaíic síress disorder)
elnevezést javasolom. Úgy vélem, a traumára adott reakciókat a legeredményesebben úgy
értelmezhetjük, ha ezeket nem egyetlen zavarként, hanem állapotok spektrumaként képzeljük el.
Ezek az állapotok a magától elmúló és diagnózisig sosem eljutó rövidtartamú stresszreakciótól