Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

meghatározás egyesíti továbbá a valaha hisztériának nevezett állapot töredékes leírásait, és ismét
ráirányítja a figyelmet e három zavar közös forrására: az előtörténetben fellelhető traumára.
A gyerekkori trauma fényében e három zavar legsúlyosabb jellemzőinek többsége is
értelmezhetőbbé válik. Ami még ennél is fontosabb. hogy e közelítés révén a túlélők maguk is
képessé válnak önmaguk értelmezésére. Amikor felismerik, hogy pszichés problémáik gyökere nem
mas, mint a gyerekkori bántalmazó környezet, problémáikat többé nem kell saját hibájuknak vagy
rosszaságuknak tulajdonítaniuk. Ez lehetővé teszi, hogy tapasztalataikban új értelmet fedezzenek
fel, és új, stigmamentes identitást alakítsanak ki.
Ha megértjük a gyerekkori trauma szerepét e három súlyos személyiségzavar kialakulásában, a
kezelés minden részletét illetően fontos információkhoz jutunk. Ez a megértés vezet az olyan
kölcsönös együttműködésen alapuló terápiás szövetség megalapozásához, amelyben a túlélő
múltbeli eseményekre adott érzelmi reakciói normálisnak és valósnak számítanak, ugyanakkor az is
kimondódik, hogy e reakciók a jelenben már maladaptivak. A terápiás szövetségen túl a túlélő
jellegzetes kapcsolati problémáinak, valamint az ezekből eredő ismételt viktimizácié veszélyének
együttes felismerése a legjobb biztosíték, hogy a túlélő és a terapeuta a terápiás kapcsolat keretein
belül nem fogja önkéntelenül újrajátszani az eredeti traumát.
158
A páciensek tanúságtételeiből jól érzékelhetően kitűnik az a gondolat, hogy a trauma felismerése
központi jelentőségű a gyógyulási folyamat szempontjából. Álljon itt minden traumatúlélő nevében
három páciens, akik mögött hosszas pszichiátriai kezelés áll. Mindegyikük számos téves diagnózist
gyűjtött be és számos sikertelen kezelésen esett át, amíg végre kiderült, hogy pszichés problémáik
forrása gyerekkori bántalmazásukban rejlik. Mindegyikük az elé a hatalmas kihívás elé állít
bennünket, hogy megfejtsük rejtjeles beszédüket, és sokféle álcája mögött felfedezzük a komplex
poszttraumás stressz zavart.
Az első túlélő, Barbara a szomatizációs zavar legfőbb tüneteit mutatja:
Amikor nem kaptam orvosi vagy gyógyszeres kezelést, az élet maga volt a földi pokol. [...] Nem
bírtam lélegezni, amikor megpróbáltam lenyelni az ételt, ízomgörcseim támadtak, a szívem a
torkomban dobogott, zsibbadt az arcom, lefekvéskor a végtagjaim vitustáncot jártak. Migrénes
fejfájások törtek rám, és a jobb szemem fölött úgy feszültek az erek, hogy képtelen voltam
behunyni azt a szememet.
[A pszichológusommal] arra a következtetésre jutottunk, hogy úgynevezett „disszociált
tudatállapotaim" vannak. Bár ezek olyanok, mintha külön személyiségek lennének, én tudom, hogy
mindegyik én vagyok. Amikor először felidéződtek bennem az egykori borzalmak, olyan volt,
mintha megsemmisültem volna. Emlékszem, egy fehér felhő tetején lebegtem, a felhőben egy
csomó ember volt, de nem tudtam kivenni az arcukat. Aztán kinyúlt felém két kéz, összeszorította a
mellkasom, és egy hang így szólt: „Ne menj be oda!"
Ha szakemberhez fordultam volna, amikor ez az összeroppanásom volt, azt hiszem, elmebetegnek
soroltak volna be. A diagnózisom alighanem mániásdepresszió lett volna, egy kis skizofréniával,
pánikbetegséggel és agorafó-biával fűszerezve. Akkoriban a szakembereknek még nem voltak
eszközeik, hogy felismerjék a [komplex] poszttraumás stressz zavart.^55
A második túlélő, Tani eredeti diagnózisa borderline személyiségzavar volt: