Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

Tudom, hogy az emberek már egyre jobban értenek a borderline-okhoz meg minden. De akkor ez a
diagnózis nekem csak annyit jelentett, hogy mindenki pont úgy kezdett bánni velem, mint otthon.
Attól a pillanattól fogva az emberek úgy viselkedtek velem, mintha semmi oka sem lehetne annak,
amit csinálok. A pszichiátriai kezelés legalább annyit ártott, mint ami előtte történt.
A legrosszabb az volt, hogy egy csomó pszichológus egyszerűen tagadta, hogy az élményeim
valóban megtörténtek. Ez persze oda vezetett, hogy már senkiben sem bíztam. [...] Tudom, hogy
sokszor csúnyán viselkedtem. De nem voltam őrült. Van, hogy az ember csak azért viselkedik úgy,
mert már nem lát más reményt. Végül aztán sikerült néhány embert találnom, akik a súlyos
problémáim ellenére is el tudtak fogadni. Azok voltak jó pszichológusok, akik elismerték, hogy a
tapasztalataim tényleg megtörténtek.^6
A harmadik túlélő, Hope a multiplex személyiségzavar főbb tüneteit mutatja:
Réges-régen egy édes kislányba billogot égettek: „paranoid skizofrén" -mondták. [...] A bélyeg
súlyos igává vált. Prokrusztész-ággyá lett, amibe mindig olyan szépen beleillettem, hisz nem
nőttem. [...] Betakart és körülfogott. Egyetlen figyelő, szemüveges pszichológus sem kívánta
hozzáértő elméjét ilyen fáradságos feladaton élesíteni. De nem ám. A paranoid skizofrénia
diagnózist nekem nem úgy kínálták fel, hogy kedvesen a komoly tekintetű szakemberre nézhettem
volna, és azt mondhattam volna neki: „Ön téved. Ez az egész csak egy élet fájdalma, de semmi
gond."
E két rettegett szó megmérgezte az ételemet, és belemosódott a ruháimba. Ereztem őket a kemény
tekintetekben és a kezekben, amelyek minden szándék és cél nélkül újra és újra lenyomtak. E
szavakat láttam átsuhanni az elforduló fejekben - fel nem tett kérdéseket, egy fogalom óvatoskodó,
mindig visszatérő határait, amelyet azért egyszerűsítettek le, hogy én is megérthessem. Múlnak az
évek. Minden megy tovább. A kísértő refrénből lassan életmód lett. A várakozás lelassul, és a
fejlődés reménye már nosztalgiával tekint a múltba. És közben egy lesben álló kígyó bújik meg a
szívben.
Végül az álmok elkezdik megnyitni a kapukat. A Kicsiny Halk Hang újult erővel hajtja őket. Lassan
elkezdem meglátni mindazt, amit a néma, kimondatlan szavak soha el nem mondtak. Láttam egy
álarcot, ami olyan volt, mintha én lettem volna. Levettem, és rettegő emberek kuporgó csoportját
pillantottam meg, akik próbálták minél kisebbre összehúzni magukat, hogy elrejtsék borzalmas
titkaikat. [...]
160
A „paranoid skizofrén" kifejezés lassan kezdett a helyére kerülni, egyik betű a másik után, de az én
szememben főképpen érzésekké, gondolatokká és tettekké alakult, amelyek gyerekeket bántottak,
hazudtak és leplezték szégyenemet és rettegésemet Lassan kezdtem megérteni, hogy a címkét, a
diagnózist emberkéz gyártotta, akárcsak a skarlátvörös „A" betűt, amelyet Hester Prynne hímzett
saját mellére. [...] A napok és az áthímzett órák múltával aztán más szavak jöttek, és félrelökdösték
a jelvényt, a címkét, a diagnózist. „Gyerekbántalmazás." „Rossz." „Nők nőkkel és férfiak férfiakkal
Rosszat csinálnak." [...]
Leráztam magamról paranoid skizofréniámat, minden bajommal együtt összecsomagoltam, és
elküldtem Philadelphiába.^57
HETEDIK FEJEZET