„A terapeuta empatikus magatartása - amely saját érzelmeinek megértéséből, illetve a pácienssel
való átmeneti azonosulásból és a vele való törődéséből fakad - számos közös vonást mutat az »elég
jó anya« gyermeke iránt érzett empátiájával. [...] A terapeuta pácienssel kapcsolatos munkájának
ugyanakkor van egy teljesen racionális, kognitív, aszketikusan önmegtartóztató oldala, amely
merőben más minőséget ad kettejük kapcsolatának."^9
A terápiás szövetség nem magától jön létre: kialakításához mind a páciens, mind a terapeuta
lelkiismeretes erőfeszítése szükséges. A terápiához együttműködő munkakapcsolat kell, amelynek
során mindkét fél cselekedetei azon a kimondatlan meggyőződésen alapulnak, hogy értékét és
hatékonyságát tekintve a meggyőzés jobb a kényszerítésnél, a találékonyság jobb a nyers erőnél, és
a kölcsönösség jobb az autoriter irányításnál. A traumatikus élmény éppen az ezekben az alapvető
szabályokban való hitet rendítette meg. A trauma roncsolja a páciensben azt a képességet, hogy
kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatokat alakítson ki, ami ugyan' közvetetten, de a -terapeutára is
erős hatással van. Ezért a közös munka-során mind a páciens, mind a terapeuta megjósolható
nehézségekkel fog küzdeni. E.nehézségekre a terápia kezdetétől fogva számítani kell, és tudni kell
értelmezni őket.
- A magyar hotokauszilúlclök nyelvében: „nem jöttek vissza".
167
A traumás indulatáttétel
A TRAUMÁS SZINDRÓMÁTÓL szenvedő páciensek a terápiás kapcsolatban különleges
indulatáttételi típust mutatnak. Mivel a rettegés élménye minden tekintélyszemély iránt tanúsított
érzelmi reakciójukat eltorzította, áttételi reakcióikban is olyan intenzitás és élethalál jelleg
érzékelhető, amely a hagyományos terápiás,gyakorlatban semmilyen más esetre nem jellemző.
Ahogy Kernberg megfogalmazza: „Olyan, mintha a páciens éle-te attól függene, hogy irányítása
alatt tartja-e a terapeutát."^10 A traumás indulatáttétel ingadozásait leíró legtalálóbb megfigyelések
egy része a borderline személyiségzavar kezelésének klasszikus leírásaiban is szerepel, amelyek
akkor születtek, amikor még nem volt ismert e zavar traumás eredete. E leírások szerint a terapeuta
és a páciens kapcsolatába újra meg, újra betörni látszik valamilyen romboló erő. Ezt az erőt
régebben a páciensben rejlő agressziónak tulajdonították, de ma már az elkövető által okozott
erőszakként azonosítható. Eríc Lister pszichiáter megjegyzi, hogy a traumatizált páciensek esetében
az indulatáttétel nem egyszerü ^xü'ádíkus. kapcsolatot, hanem triádot tükröz: „Ez a rettegés olyan,
mintha a páciens és a terapeuta egy harmadik személy jelenlétében folytatná az üléseket A
harmadik személy nem más, mint az elkövető, aki [...] hallgatást parancsolt, és akinek parancsát
most megszegik."^11
A traumás indulatáttételben nemcsak az egykori rettegés tükröződik, hanem a tehetetlenség élménye
is. A trauma pillanatában az áldozat végtelenül kiszolgáltatott Mivel képtelen volt megvédeni
magát, segítségért kiált, ám senki nem siet a segítségére. Úgy érzi, mindenki elhagyta. Ennek az
élménynek az emléke minden későbbi kapcsolatát áthatja. Minél mélyebb a páciens érzelmi
meggyőződése, hogy tehetetlen volt és elhagyták, annál kétségbeesettebben vágyik egy mindenható
megmentőre. A megmentő szerepet gyakran a terapeutára osztja, és erősen idealizált igényeket
támaszt vele szemben. A terapeuta idealizálása legalább képzeletben megvédi a pacienst a trauma
borzalmának újraélésétöl. Az alább idézett sikeres kezelés során mind a páciensnek, mind a
terapeútának sikerült megértenie, hogy a páciens megmentőre vágyásának forrása nem más, mint a
rettegés: „A terapeuta megjegyezte: »Ijesztő dolog, ha az embernek ennyire szüksége van valakire,
akit nem irányhat.« A páciens megrendülten folytatta: »Igen, tényleg félelmetes, mert maga
megölhet azzal, amit mond [...] vagy azzal, hogy nem törődik velem és elhagy.« A terapeuta
hozzátette: »Akkor már mindketten értjük, miért van szüksége rá, hogy tökéletes legyek.«"'