Quim Monzó - Guadalajara

azonnal el kell intézni a dolgot, hogy ezzel is megmutassák, képesek elbánni
mindenféle szakadár jelenséggel. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy ha a
hagyomány szerint egy ujjat kell levágni, akkor bármilyen anatómiai
változás történik is az idők folyamán, ragaszkodni kell a hagyományhoz, és
egy ujjat kell levágni. A vita hevében kialakult egy harmadik csoport is,
amely a gyors- és gépíró bácsikából és két másik sógornőből állt, akik
barbárnak bélyegezték az ősi szokást, és azt állítoák, hogy fel kell hagyni
vele.
Felháborító volt, hogy éppen a sógornők ltakozzanak, akik csak
beházasodtak a családba, és bár először nem volt könnyű megnyerni őket
az ügynek, de miután sikerült, ők védelmezték a legnagyobb odaadással az
ősi szokást. A jegyben járás időszakának mindig különleges eseménye (a
családi összejöveteleken pedig gyakran vicc tárgya) volt, amikor a családtag
a jövendőbelijéhez fordult, és elmondta neki, hogy mielő hivatalossá
tennék kapcsolatukat, tudnia kell valamiről, ami elsőre bizonyára furcsán
fog hangzani, de valójában egyáltalán nem furcsa, ellenben nagyon fontos,
mert eől függ, hogy lesz-e belőlük férj és feleség. És akkor így szólt: „A
családunkban az a szokás, hogy amikor egy gyermek betöl a kilencedik
életévét, levágjuk a bal kezéről a gyűrűsujját.”
A hírt általában mindenki szkepkusan fogadta (mintha csak valami rossz
viccről lenne szó), azután pedig (amikor rájöek, hogy ez nem vicc, hanem
teljesen komoly) elszörnyedtek. Mindig ugyanaz volt az ellenvetés:
„Hogyan lehetséges egy ilyen barbár szokást megtartani?”, „Mi értelme
ennek az egésznek?”, „Az én gyerekemmel nem teszel ilyet!” És akkor
elkezdődö a meggyőzés hosszú, lassú folyamata, az órákon át tartó
beszélgetések, viták. Napok teltek el azzal, hogy magyarázták a dolog
lényegét, körbeírták, pontosítoák a részleteket, míg végül a jövendőbeli
elfogadta és megértee. Ezek után általában ők leek azok, akik a
legmesszebbmenőkig kitartoak a szokás melle, és (bár valójában senki
nem kérte tőlük) még a saját gyűrűsujjukat is felajánloák, hogy ezzel is
kifejezzék, a család teljes jogú tagjai kívánnak lenni. És amikor a gyermekeik
kilencévesek leek, ők szorgalmazták a legjobban, hogy hajtsák végre a
rituálét úgy, ahogy kell, és önként vállalkoztak rá, hogy lefogják a gyerek
kezét, nehogy elmozduljon.
Ezért volt felháborító, hogy most éppen közülük, a befogadoak közül, a
tradíció leghűségesebb védelmezői közül kerültek ki annak a csoportnak a