Quim Monzó - Guadalajara

az összes többi évszak esetében pedig azt, hogy már megbeszéltek
valakivel valamit, amit semmiképpen sem lehet lemondani. Néhány évvel
később a családi összejövetelek fogalma már a múlté volt, és a legközelebbi
rokonok is eltávolodtak egymástól, jó, ha egy évben egyszer felhívták
egymást telefonon, de egyáltalán nem találkoztak.
Elisard volt az egyetlen a családban, akiről mindenki tudo, mert az évek
folyamán (volt, aki azt mondta, hogy részben az anatómiai adoságai
mia) kiváló hárfás le belőle, aki visszaadta a hangszer rég elveszte
preszzsét. Ezt mondták róla, bár Armand más véleményen volt. Szerinte
Elisard egy olyan csodagyerek, akit néhány évig sztárolnak majd, aztán
egyre idősebb lesz és egyre szánalmasabb: ő, a hárfája, és a modoros
dallamai. Armand most a bárpultot támasztja, és Elisardot nézi a tévében,
ami az üres üvegek melle áll. Tüntetően fújtat, hangosan szitkozódik,
felidézi a gyűrűsujj levágásának szokását, valamint kifej véleményét a
szokás visszaállításának szükségességéről, és még azt is hozzáteszi, hogy a
szokás felelevenítését a híres hárfással kellene kezdeni. A többiek, akik a
bárpultnál ülnek, rá se hederítenek, ő mégis mesélni kezdi a családja
történetét. Keen végül csak odafordulnak, és hallgatni kezdik, amit mond,
bár minden valószínűség szerint bolondnak vagy részegnek nézik. Vagy
mindkeőnek egyszerre. Csak egyvalakinek kel fel igazán az érdeklődését
mindaz, amit mesél. Egy lány az, a bárpult túlsó végén ül, és a történet
végeztével odalép hozzá. Helyes arcú, mosolygós lány. Egy barna hajncs a
szemébe lóg, eltakarja a fél arcát: ne látsszon, hogy a hajncs mögö
üvegszem lapul.