Guido Tonelli - Idő

A sok felkelést megélt Párizsban 1871 tavaszán újabb lázadásra
került sor. Az 1789. július 14-i nagy forradalom és a viharos
napóleoni időszak után Párizs népe nem adta fel, és többször is
kifejezésre juttatta elégedetlenségét. Így például abban a három
napban is, 1830 júliusának végén, amikor ismét felkelés tört ki a
monarchia ellen. Az utcákon barikádokat emeltek, fegyverrel a
kézben szálltak szembe a hadsereggel, és a lázadók kihirdették
a Bourbon-ház trónfosztását, hatalomra juttatva I. Lajos Fülöpöt
(Louis-Philippe d’Orléans), a „polgárkirályt”, Franciaország első
alkotmányos uralkodóját. Majd az események megismétlődtek
1848-ban, az egész Európa számára nagyon forrongó
időszakban. Február végére a felkelők ellenőrzésük alá vonták
Párizst, Lajos Fülöp pedig lemondásra kényszerült. Megszületett
a Második Köztársaság, eltörölték a rabszolgaságot, és a
férfilakosság általános választójogot kapott. Nyáron azonban
egy, a fővárosi munkásokat és kézműveseket súlyosan érintő,
szörnyű gazdasági válság újabb felkeléshez vezetett. A hadsereg
ágyútűzzel eltakarította az utakról a barikádokat, és Bonaparte
Napóleon unokaöccse, III. Napóleon került hatalomra, aki
államcsínnyel létrehozta a Második Császárságot.
A párizsi munkásságnak a ’48-as vérfürdő és a nagy felkelés
gyászos kimenetele miatti elfojtott dühe ott parázslott a hamu
alatt, hogy aztán a francia–porosz háború végén elképesztő
erővel lobbanjon újra lángra. 1871-ben a vereségtől megalázott
Párizs megtagadta a behódolást, és munkásfelkelés tört ki.
Ezúttal valóban egy radikális célokat kitűző forradalomról
volt szó: új államformát akartak létrehozni, a kommünt. A