Guido Tonelli - Idő

mezőgazdasági munkákat – Messidor (Aratás hava),
Vendémiaire (Szüret hava) stb. – idézték.
A kommün néhány hétre visszaállította a Napóleon által
1805-ben hatályon kívül helyezett, régi köztársasági naptárt. Ez
azonban most nem volt elég. A szakítás a múlttal még
radikálisabb volt. Meg akarták állítani az időt, és – teljesen új
alapokon – mindent újrakezdeni.
E hónapok reménységeit és illúzióit vérbe fojtották. A
vereség megalázó volt, és a halottak száma elérte a sok tízezres
nagyságrendet. Ugyanakkor ez az ég ellen, mindennek a
megdöntésére indított roham a század hátralévő részében
továbbra is ott munkált a társadalmi küzdelmek hátterében,
hogy aztán a 20. század eleji, oroszországi forradalmi
megmozdulásokba torkolljon.
Mindamellett a művészet és az irodalom terén kibontakozó
lázongások mélyén búvópatakként tovább csörgedezett a nagy
erjedés időszakának néhány „őrült” gondolata.
A több ezer kommünár között van egy kerámiakészítő is, egy
asztalos fia, aki belép a Nemzeti Gárdába, és a XIII. Szövetségi
Zászlóalj harmadik századának kapitánya lesz. Jó katona, és
összebarátkozik Antoinette-Flore Mauté – aki egyben Paul
Verlaine, a költő anyósa – fiával, Charles de Sivry századossal.
Charles, aki karmester, szenvedélyesen szereti a zenét, anyja
pedig kiváló zongorista. A két kommünár család összejár, a két
muzsikus pedig nyomban felfigyel Achille-Claude-ra, a
kerámiakészítő fiára, aki vett néhány zongoraleckét, és már
kilencévesen kivételes tehetségről tett tanúbizonyságot. Ezek az