Guido Tonelli - Idő

meghatározhatóan egy sugár – ezt nevezzük Schwarzschild-
vagy másképpen gravitációs sugárnak –, amely alatt
szingularitás keletkezik: a téridő olyan nagy görbülete ez, hogy
még a fényt is képes csapdába ejteni. Ezen a sugáron belül
semmi sem menekülhet a gravitációs vonzás elől, a szökési vagy
második kozmikus sebességnek ugyanis meg kell haladnia a
fény sebességét.
Einstein levélben kapta meg Schwarzschild számításait. Az
eredmények annyira lenyűgözték, hogy a nagy világégésbe
belekeveredett kollégája nevében úgy döntött, nyomban
bemutatja azokat a Porosz Tudományos Akadémián. A
megoldás elegáns volt, de sem Einstein, sem maga
Schwarzschild nem merte leírni – vagy akár csak elképzelni
sem –, hogy a matematikai megfogalmazás mögött az égitestek
egy új osztálya rejtőzhet. Nincs olyan ismert jelenség, amely
ennyi anyagot tömöríthetett volna össze ilyen kis helyen. Sajnos
a két tudós párbeszéde nem tartott sokáig. 1916 elején
Schwarzschild súlyosan megbetegedett, és néhány hónapon
belül meghalt.
A hatvanas évekig kellett várni, hogy megjelenjenek az első
olyan munkák, amelyek feltételezték, hogy valódi csillagászati
objektumokkal van dolgunk. Roger Penrose brit matematikus és
elméleti fizikus az elsők között támogatta azt az elképzelést,
amely szerint nagyon nagy tömegű csillagok összeomlásából
gravitációs szingularitások keletkezhetnek. 1965-ben egy
cikkben fogalmazta meg tézisét, és ezt sok évvel később az új
kutatási terület kiindulópontjaként ismerték el. Penrose és az