akkor még nagyon fiatal Stephen Hawking egy sor alapvető
tanulmányt tett közzé e különös objektumok új családjáról.
Mindketten azt az álláspontot képviselték, hogy
univerzumunkban vannak téridő-szingularitások, olyan helyek,
ahol az idő megáll, értelmét veszti, semmivé foszlik. Elérkezett
az idő, hogy nem halogathatunk tovább, keresnünk kell a
létezésükre utaló jeleket, és tanulmányoznunk a jellemzőiket.
1967-ben John Archibald Wheeler amerikai fizikus az addig
„sötét csillagoknak” nevezett objektumokra – nem minden
irónia nélkül – megalkotta a fekete lyuk (black hole) kifejezést.
Hogy a kétértelműséget még jobban hangsúlyozza, Wheeler
kimondta „no-hair theorem” néven ismert tételét, vagyis hogy „a
fekete lyukaknak nincs hajuk”, kiemelve ezzel
névválasztásának ismételten provokatív jellegét. Azóta is folyik
a vadászat minden, feltételezhetően a jelenlétükre utaló jelre,
az eredmények pedig alapvetően meghatározták a modern
asztrofizika alakulását.
Egy fekete lyuk közvetlen szemlélése per definitionem
lehetetlen. Az objektum gravitációs erőtere olyan féktelen, hogy
minden, általa kibocsátott foton kényszerűen visszazuhan bele,
ahogy velünk is megesik ez, amikor felfelé hajítunk egy követ. A
Schwarzschild-sugár által meghatározott felületet
„eseményhorizontnak” nevezik, mivel az általa határolt
térfogatból nem juthat ki semmilyen információ a világegyetem
többi részébe. Sötét függönyként ez a horizont menthetetlenül
elválasztja világunkat a szingularitás világától; elrejti
tekintetünk elől azokat a helyeket, ahol az idő értelmét veszti,
[ 17 ]