Guido Tonelli - Idő

azt hitte, hogy egy megszokott, kompakt rádióforrással van
dolguk, de aztán néhány közeli csillag különös pályáját
vizsgálva arra kezdtek gyanakodni: talán egy óriási fekete lyuk
lehet a különös jelenségek okozója. Valóban, voltak csillagok,
amelyek szédületes, másodpercenként több mint 20 000
kilométeres sebességgel száguldottak, és kifejezetten ellipszis
alakú pályákon haladtak. Nem megszokott dolog a fénysebesség
7 százalékával viharzó csillagok látványa, és ha ilyen őrült
pályákon mozognak, az csakis azt jelentheti, hogy az őket
magához láncoló gravitációs középpontnak iszonyatos ereje
van. Aztán felfedeztek hatalmas gázfelhőket is; ezek
másodpercenkénti 100 000 kilométeres sebességgel, vagyis a
fénysebesség, azaz c egyharmadával tartottak a „semmi” felé,
amely úgy tűnt, mindent magához vonz a közelben. Majd
ezután a kutatók egy akkréciós korong jelenlétére, valamint a
röntgenspektrumban váltakozó jelek kibocsátására utaló
adatokat gyűjtöttek; ezek akkor figyelhetők meg, amikor a
fekete lyuk nagy mennyiségű anyagot nyel el. Végül kiderült,
hogy a körülötte keringő csillagok fénye energiát veszít, amikor
áthalad a gravitációs erőtér legintenzívebb részén, és ez
eloszlatta az utolsó kételyeket is: a Sagittarius A* egy hatalmas
fekete lyuk. Még a mi békés Tejútrendszerünk is a
legnyugtalanítóbb és legviharosabb égitestet rejti a belsejében:
egy szupermasszív fekete lyukat.
Ma már tudjuk, hogy minden nagy galaxis egy ilyen
impozáns objektum körül kering. Mondhatni, a sors fintorának
tűnik, hogy a bennünket mindig is elvarázsoló és szabályos,