Guido Tonelli - Idő

mélység felé zuhannak, energiát sugároznak. A kozmosz
abszolút csendjében a szupermasszív fekete lyukak szüntelen
tevékenysége döbbenetes katasztrófák végtelen sorozatáról,
csillagok milliárdjait elpusztítani képes, soha nem látott méretű
kataklizmákról regél.
Az M87 a hozzánk legközelebb eső szuperóriás. A Szűz
csillagképben, a Messier 87 elliptikus galaxis középpontjában,
mintegy 53,5 millió fényév távolságban található. A tömegét
több mint hatmilliárd naptömegre becsülik, ez 38 milliárd
kilométeres eseményhorizontnak felel meg. A mérete annyira
aránytalanul nagy, hogy kényelmesen elférne benne egész
Naprendszerünk, beleértve a nemrégiben törpebolygóvá
leminősített Plútó excentrikus pályáját is. Az M87 azért vált
híressé, mert az Eseményhorizont Távcső (Event Horizon
Telescope [EHT]) csillagászainak – több tucat rádióteleszkópot
egyesítve – sikerült képet készíteniük róla, és ez azután bejárta
a világot: tisztán kivehető rajta a környező akkréciós korong;
ennek hátterében a gigantikus eseményhorizont
körvonalazódik.
Különböző hipotézisek ismeretesek ezeknek a terjedelmes
égitesteknek a kialakulásáról, de úgy tűnik, egyik sem ad
meggyőző magyarázatot a méretükre. Azt tudjuk, hogy ha egy
fekete lyuk egyszer egy galaxis középpontjába kerül, akkor
aránytalanul megnőhet, és lassan mindent elnyel, ami
körülveszi. Igen ám, de megfigyeltek már óriási fekete lyukakat
nagyon fiatal galaxisok középpontjában, és ebben az esetben az
idő nem lett volna elég. Mások úgy gondolják, hogy néhány