Guido Tonelli - Idő

másodperccel az ősrobbanás után kezdetleges fekete lyukak
keletkeztek. Még mikroszkopikus méretű, egy atomnál nem
nagyobb, de a Mount Everest tömegét magukba foglalni képes
objektumokról is születtek feltételezések. Ezek akkor
keletkezhettek, amikor az újonnan született világegyetem
tekintélyes sűrűségingadozásai az anyag kis részeinek
gravitációs összeomlását idézhették elő. Ahogy összeolvadtak,
egyre nagyobb tömegű testeket alkottak, elkerülve ezzel az
elpárolgást és a szétesést. Más elméletek szerint az ősgázból
álló, határtalan csillagközi ködök kvázicsillagokká, rendkívül
instabil objektumokká tömörültek, ezek pedig elképesztően
nagy fekete lyukakká omlottak össze ahelyett, hogy közönséges
csillagokká fejlődtek volna.
Az egyetlen pozitívum ezekben a szörnyekben az, hogy
eseményhorizontjukon nagyon kis árapályerők hatnak.
Aránytalanul nagy méretük miatt látszatra kevésbé agresszívek,
mint „kisebb” testvéreik, a sztelláris fekete lyukak. Ezeknek a
rendkívül nagy tömegű fekete lyukaknak az átlagos sűrűsége
nagyon alacsony: minél nehezebbek, annál kisebb a sűrűségük.
Az egymilliárd naptömegű fekete lyukak átlagsűrűsége
olyan, mint a vízé. A nagyobb tömegűek olyan ritkásak
lehetnek, mint a levegő. Ennek folytán az eseményhorizonton
az árapályerők jóval kisebbek, szinte nem is léteznek.
Számottevővé csak akkor válnak, amikor megközelítjük a
középpontban a szingularitást, ide azonban – tekintettel e
szörnyek irdatlan méretére – csak jóval azután juthatunk el,
hogy átléptük az eseményhorizontját. Egyszóval a